Vasárnap este

A nő a tévében épp csalódottan vette tudomásul, hogy a férfinak el kell utaznia. A vonat messze robogott, ő pedig szomorúan énekelt az indiai naplementében, de pár pillanattal később már látszott, hogy a férfi bizony inkább a nő húgával tervezi a jövőjét.

- Atyaég - sóhajtott fel Hajna. Megfogta a távirányítót és kikapcsolta a tévét.

Ez a hétvége is eltelt. Beállította az ébresztést a telefonján, és a konyhába ment. Nem szeretett itt lenni, szinte sosem evett az asztalnál. Mikor ideköltözött, szép terítőt tett rá, és alátéteket is. Aztán egy hónap alatt rájött, hogy a fényes terítő nem kell: úgysem ül asztalhoz itt egyedül, és még a por is jobban meglátszik rajta. Most is csak pár újság hevert ott, meg a telefontöltő. Letett mellé egy nagy poharat, jeget tett bele, és ásványvizet öntött rá. A pohárral kezében visszatért a nappaliba, és az íróasztalhoz ült. Bekapcsolta a számítógépet. Kortyolt néhányat, míg a gép zümmögve a szolgálatába állt. Böngészőt nyitott, átfutotta a nap történéseit, na nem mintha a vasárnap bővelkedett volna eget rengető újdonságokban. Ez egy ilyen hétvége volt, gondolta. Már bánta, hogy nem fogadta el a vidéki barátok meghívását, talán jó lett volna kicsit elszakadni ETTŐL. Körülnézett a szobában, amit meglehetősen eklektikusan rendezett be. A négy falból három halvány orgonalila volt, a negyedik mély, sötét lila, rajta alig láthatóan ceruzával előrajzolt motívumok. Kéne festeni is – gondolta. Már két hét is eltelt, azóta hogy felrajzolta a hosszú keresgélés után megtalált motívumokat. Már csak ki kellene húzni a három fal halványlila színével. Oda volt készítve már minden: ecset, festék, rongy, gumikesztyűk.

- Na, Hajna, emeld meg azt az óriási segged – mondta hangosan.

Felkelt, hozott egy széket a konyhából, felhúzta a kesztyűket, töltött egy kis festéket egy műanyag pohárba, felmarkolt három ecsetet, és fellépett a székre. A ceruzával rajzolt kontúrokat nézte, hogy hol kezdje, és merre haladjon. Kecses virágmotívum volt, leheletfinom és nyúlánk, olyan, amilyen ő maga mindig is szeretett volna lenni. Ehelyett vastag combokat, széles csípőt és keskeny vállakat kapott az átlagos magasságához. De most ez sem érdekelte. Félrebillentett fejjel pásztázta tekintetével a nagy kontúrrajzot, majd a kezében tartott három ecsetre pillantott. Kiválasztotta a 2-es méretűt, a végét a fogai között tartotta, amíg a másik kettőt a két füle mögé tette. Belemártotta az ecsetet a festékbe. Felsejlettek benne a gyerekkori festések emlékei, mikor az ecsettel vadul kutyulta a temperakupacot a rajzlap sarkában. Kedve lett volna most is a mozdulathoz, de arra is emlékezett, hogy a kutyulástól buborékok kerülnek a festékbe. Sóhajtott egy nagyot, és kutyulás nélkül, felnőtt-unalmasan kezdte meg a jobb szélső levélszár kifestését. Lassan haladt: rá kellett jönnie, hogy a „CSAK” kihúzni bizony sokkal nehezebb, mint gondolta. Néha ecsetet cserélt, ilyenkor alig merte megmozdítani a fejét, félt, hogy a festékes ecset összekeni az arcát vagy a haját. Húsz perce festhetett, mikor a telefonja csöngeni kezdett. A széken állva megfordult, körülnézett a szobában, a dallam forrását kereste. Aztán gyorsan leszállt a székről, letette a festéket és az ecseteket a székre, pár lépéssel az íróasztalánál termett, felkapta a telefont, és a székbe rogyott.
- Nocsak, hát maga még él? – szólt a telefonba mintegy köszönésképp. A válasz egy puha és kedves hangú férfinevetéssel indult.
- Igen, élek. És magácska is, ha jól hallom.
- Ó, ne tévessze meg a látszat, szinte már csak alig – sóhajtotta mosolyogva Hajna. – Mi késztette ily késői órán a telefonálásra, Kedves?
- Hallani akartam a hangod.
- Nocsak? Hogy magának miféle fura igényei vannak néha? – kérdezte a nő csipkelődve. – Ha gondolja, indítsa csak el a telefonján a diktafont, és ha legközelebb ismét ilyen igénye merülne fel, elég csak visszahallgatni.
- Most miért vagy ilyen? – kérdezte a férfi, a hangja most már nem volt vidám.
- Mit szeretnél, milyen legyek?
- Kedvesebb.
Hajna felvett egy vonalzót az asztalról. Megfogta egyik végét, és ingatni kezdte: olyan volt, mint egy eleven metronóm nagy narancssárga-áttetsző ingája.
- Ahhoz ennél több időt kellene rám szánnod, nem gondolod? – kérdezte tompán.
- De, igen.
- És nem csak azért, hogy kedvesebb legyek, hanem azért is, mert megérdemlem. És te is. Mit gondolsz erről?
- Azt hiszem, igazad van.
- Azt hiszed? – kérdezett vissza kicsit élesen Hajna. – Hinni a templomban kell, de ott te csak erősen izzadnál!
A férfi röviden felnevetett, ám úgy tűnt, inkább zavarában, mint jókedvében.
- Ezt imádom benned, Hajna, hogy úgy teszel helyre, hogy közben megnevettetsz.
- Arra kellek neked, hogy helyre tegyelek? – A nő arcán mosoly suhant át, abbahagyta a vonalzó-metronóm játékot, lerántotta a gumikesztyűit, és az asztalra könyökölt. – Akkor jól figyelj, mindjárt megtudod, hol is van a helyed, mert odateszlek, édesem.
- Csupa fül vagyok.
- Először is, talán vegyük le a szemüvegedet. – kezdte a nő, és hátradőlt a széken. – Ne aggódj, amit kell, azt fogod látni. Amit meg nem látsz, majd én elmesélem.
- Oké – felelte a férfi. – A szemem be is csuktam.
- Hogy megnőtt a hajad? Már jól bele lehet túrni… hosszan, a homlokodtól hátrafelé, egészen le a tarkódig… Szeretem, hogy ilyen hosszú, ne vágasd le, kérlek.
- Jó.
- A tarkódról az egyik kezem a nyakad elejére téved. Hajtsd hátra kicsit a fejed, hadd lássam az ádámcsutkádat.
A férfi a vonal túloldalán felnevetett.
- Most mit nevetsz?
- Az ádámcsutka, ez a te titkos perverziód – felelte a férfi, és tovább nevetett.
- Hát aztán? Örülj neki, mert a tiéd szép, ezért egészen hosszan cirógatom. Szeretem a kiálló részeidet, tudod jól. Simogatni is, és megcsókolni is. És te is imádod, amikor a vékony bőrödön érezheted a számat. Hosszan, finoman. Minden alkalommal úgy, mintha most először tenném. Tartsd még nyugodtan hátrahajtva a fejed, úgysem most lesz még, mikor megcsókolhatsz… először vegyük le az ingedet…így. Most már átkarolhatod a derekamat, ha szeretnéd.
- Szeretném.
- Én pedig a vállaidat szeretem. Simogatni, ráhajtani kicsit a fejem, és csak egészen kicsit pihentetni rajta az ajkaimat, míg hosszan beszívom a hófehér bőröd illatát. Az orromnál fogva vezet vissza az illatod a nyakadhoz, és míg kis csókokat lehelek rá, az egyik kezem már a derekadon pihen, másik tenyerem meg a hátadon a lehető legnagyobb felületű érintést próbálja a bőrödbe égetni. És ez olyan jólesik, hogy mikor már elveszem a kezem, még mindig ott érzed, és azt kéred, bárcsak mindenhová magaddal vihetnéd az érintésem. Közben pedig az orrom hegye az álladat csiklandozza, de aztán kicsit eltávolodom tőled.
- Ne! – a férfi hangja csendes volt, és erőtlen, Hajna hallotta rajta, hogy úgy kellenek neki az újabb szavak, mint a víz, vagy a levegővétel.
- Nyugi, csak azért, hogy megcsókolhass. Ha akarsz – folytatta.
- Akarlak.
- Akkor nyugodtan csókolj csak meg. Úgy, mintha ez lenne az első mind közül, mintha soha nem akarnál már mást tenni, mintha levegőt venni is csak az én csókomból lennél hajlandó. Csókolj, amíg elfogy a levegőd, majd én adok neked, de ha az enyém is elfogy, muszáj lesz újra külön levegőt vennünk. Én most inkább újra a nyakad felé kalandozok, hogy beleszagolhass a hajamba.
- Virágillatú, mindig virágillatú – sóhajtotta a férfi.
- Érzed?
- Igen.
- Örülök.
- Mennyire? – kérdezte a férfi. Már halkan beszéltek, egészen halkan.
- Annyira, hogy rajtam már nincs is ruha, látod?
- Jé, tényleg, akkor ideje nekem is eltüntetni, ami még rajtam van.
- Azt jól teszed, látod… úgyis újra a hátadat akartam simogatni, és a fenekedet. – mondta a nő mosolyogva.
A férfi vett egy nagy levegőt az orrán, és ki is fújta, majd azt mondta:
- Én meg a melleidet.
- Azt most még ne – kérte Hajna. – Még bele sem túrtál a hajamba, végig kell csókolnod a nyakam, a vállam, és majd csak utána kaphatod meg a melleimet. Tudod jól, ki kell érdemelned, hogy találkozhass velük.
- Most kihagynám – próbálkozott a férfi.
- Nem ér – súgta mosolyogva a nő.
A férfi halkan felnevetett, vagy sóhajtott, Hajna nem tudta eldönteni.
- Könyörülj meg rajtam, Hajna, már mindenem égnek áll…
Hajna egy rövidet kuncogott.
- Tényleg? Akkor nem bánod, ha esetleg szóba elegyedem a kis barátoddal?
- Jaj, te… Nem unod még? Mindig csak a kis barátom? – sóhajtotta a férfi.
- Hogy unnám? Nincs két egyforma helyzet, nincs két egyforma keringésed. Vegyük csak ezt a mostani helyzetet: már attól, hogy benyúlok a nadrágodba, egy hatalmasat bólint a tenyerembe. És ha teszem azt, lejjebb csúszik a kezem, és elkezdem simogatni a golyóidat…
- Bólint?
- Persze! És ha lejjebb csúszik a kezem, és a golyóid a tenyeremben, az ujjam hegye egy pillanatra a gáttájékhoz ér, az is egy külön impulzus…. Aztán feljebb nyúlok, megmarkolom a tövét: ha beszélni tudna, már nyüszítene, hogy vegyem a számba – Hajna egy pillanatra elhallgatott, majd széles mosollyal nyugtázta a férfi hatalmas sóhajtását. - De beszélni nem tud, hát bólint. És ahogy a kezem fel-le jár rajta…
- Aha….
- …ezek mind olyan érzések, amik külön-külön és együtt is finomak, igaz?
- M-hm – préselte ki magából a férfi, Hajna mosolygós megelégedésére.
- Na, látod, most a torkod válaszol, de a farkad, az csak bólintani tud. Ez egy különleges párbeszéd közte és köztem, és meglehet, hogy annyira bensőségessé válik, hogy észre sem veszem, ha közben elindul a kezed a puncim felé…
- Jaaaaaj – nyögte a férfi.
- ….mert nekem akkor és ott csak az van, hogy én izgatom, a farkad meg bólint. – Hajna mosolyogva suttogott a telefonba, közben hátradőlt a székben, lábait felhúzta, és térdeit az asztalnak támasztva suttogott tovább.
- Aztán amikor a szám megindul felé, akkor a te szemed, ahogy ezt látod, már küldi neki a jelet, hogy mindjárt ott vagyok, és olyasmi következik, ami nagyon, nagyon, nagyon….
- Finom – fejezte be a férfi Hajna mondatát.
- Igen, az. Mert a kezem még mindig rajta, de érkezik a nyelvem, és érezni akarom a nyelvemmel is a véreddel megtelt keménységedet….
- Juj!
- ...ezért nyalom végig…
- Végig?
- ….a tövétől a végéig, ahol persze elidőzök kicsit. És ekkor kapom a legnagyobb bólintásokat.
- Igen – a férfi hangja távolinak tűnt, és már nyoma sem volt benne a huncutságnak, Hajna csak a vágyat hallotta, és feszíteni akarta, húzni a férfi vágyának húrját, pattanásig, vagy még azon is túl.
- És nagyjából ekkortájt túrsz bele a hajamba is. Beletúrsz, és hátrahúzod a tarkómra, mert nemcsak érezni akarod, hogy a számban van a farkad, hanem látni is… és felpillantok rád, megkérdezem, hogy hogy érzed magad, mit felelsz?
- Jól… de még nem eléggé – sóhajtotta a férfi.
- Nem is végeztünk még, hát persze, hogy nem eléggé… Szóval látni is akarod, és én is akarom, hogy lásd, hogy a retinádba égjen az, ahogy a farkad ki-be jár a számban, a kezem simogatja hosszan és röviden, az ajkaim átölelik, és a nyelvem szilaj táncot jár olykor-olykor…
- Húú…
- … és ő minden apró mozdulásomra olyan hihetetlenül és boldogítóan érzékenyen reagál, hogy ha nem lennél ott, és a sóhajaidból, a levegővételed ritmusának változásából, vagy néha egy-egy felszisszenésedből nem hallanám, akkor is tudnám, hogy mi az, ami a legfinomabb neki.
- Igen?
- Igen. Hogy mire vágyik: kint lenni vagy bent? Hosszabban, vagy rövidebben? Hogy milyen ritmus a legkellemesebb neki. És megeshet az is, hogy egy apró, váratlan mozdulat egy-egy pillanatra elrepítene már messzire, de ekkor ritmust váltok, és másképp kényeztetlek tovább. Hogy elhúzzuk minél hosszabbra ezt a mi kis titkos nyelvünkön folytatott diskurzust, mert kell az, hogy sokáig tartson…. hogy ne csak a testednek, de a lelkednek is jó legyen, és ne csak neked, hanem a kis barátodnak is. Mert ő egy érzékeny kis fickó, aki nagyon várja már, hogy felgyorsult tempóban roboghasson a legcsodásabb helyre, ahová ő valaha is eljuthat: a csoda kapujába. Ami nincs is messze, mégis hosszú az út oda, és be sem kell lépni, mert kitárul a kapu, megnyílik, és kiadhatja magából azt a boldogsággal vegyes eufóriát, ami semmivel sem összehasonlítható érzéseket szabadít fel benne is és benned is…
- Ahh…
- … és látom az arcod, és látom őt is, és nagyon jól vagytok – Hajna felült az széken, és újra az asztalra könyökölt. - És ettől én is boldog tudok lenni, mert nincs két egyforma helyzet, és nincs két egyforma alkalom. Mert minden alkalomnak megismételhetetlennek kell lennie, mert ha örömet akarok okozni neked, akkor azt sokféleképpen igyekszem megtenni. Mert a változatosság gyönyörködtet…
- Az biztos.
- … de a gyönyör akkor igazán nagy, ha ugyanattól az embertől újra és újra mást és mást kapsz. És ha én minden alkalommal erre törekszem, akkor soha de soha nem fogod többet azt kérdezni, hogy nem unom-e a farkad, mert a tiéd is mindig más és más. Ahogy lelke van, úgy érzései is, és nekem fontos az ő lelke is, ezért figyelek rá, és nem hiszem, hogy valaha is meg lehet unni.
- Hajna… - a férfi nagyott sóhajtott.
- Igen?
- Nagyon imádlak, ugye tudod?
- Annyira, hogy az elmúlt két percben sms-t írtál a másik telefonodon, igaz? – A nő hangja az előbbi gyengédről keserűre és sértettre váltott. A férfi nagy levegőt vett, mielőtt megszólalt:
- Félreérted, szívem – kezdte.
- Nem értek félre semmit, drágám – mondta Hajna a fejét ingatva. – Biztosan nagyon fontos volt. Most nekem is fontos dolgom van. Jó éjt.
- Hajna, ne köszönj még el, kérlek, kérlek!
A nő az ölébe eresztette a telefont tartó kezét, másik kezével könnyes szemeit törölgette, közben hallotta, hogy a vonal túlsó végén a férfi még a nevén szólongatja. Aztán ránézett a telefonra, és megnyomta a piros-telefonkagylós gombot.
- Iván, te barom – sóhajtotta.   

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.