Lángok

Rövid, halk berregés kísérte a kijelzőn megjelenő "üzenet elküldve" feliratot. Hajna a pulóvere kenguruzsebébe tette a telefonját, lábait lerakta a nyugágyról a földre, és hátra nézett. A terasz alatti pince-konyha ajtaját figyelte. Amikor végre az ajtó kinyílt, a nyugágytól alig egy méternyire égő tűzben nagyot pattant az egyik fadarab, és ő riadtan kapta fejét a hang forrása felé. A tűz kissé megdőlt, a lángja pedig felcsapott, ahogy zabolátlan táncot fújt bele a szél. Hajna az eldőlt, izzó fadarabot nézte. A kérge, mint régi ablakkereten a festék, felrepedezett, és a repedések izzó vörös kontúrjai lassan vastagodva összeértek. Pislogás nélkül bámult a tűzbe.

Gyerekkora óta szerette a tábortűz hangjait, színeit, illatát. Emiatt is lett a narancssárga a kedvenc színe: a legerősebb, mindent magába záró enyészet színét látta meg benne, ami ha felfalt mindent, értelmét és célját vesztve néma szürkeségbe fullad. Érezte, hogy pislognia kellene, de még azt a pár tizedmásodpercet sem akarta elmulasztani, így hát inkább megemelte egyik szemöldökét. Feltette lábait a nyugágyra és hátradőlt. Nézte a lángokat, az izzó kérgeket, a tűz közepén feketéllő, elsőként elszenesedett fadarabot. Néha ki-kiugrott egy apró, pontnyi kis szikra valamelyik fából, de ahogy elvált a láng forróságától, a szabad levegőn azonnal elhamvadt. Hajna arra gondolt, milyen jó, hogy az embernek van saját energiája, és képes egyedül is izzani. Sokkal tovább, mint a tűz szikrái.
- Parancsolj – szólalt meg mellette egy halk hang. Hajna tekintete nehezen szakadt el a tűztől. Lassan pislogott egyet, majd ránézett a mellette megálló alakra, elvette kezéből a plédet, és felállt.
- Köszi, Bálint, gondoltam, jobb lesz így – mondta. Széthajtogatta a plédet, a rövidebbik szélét két kézzel megfogta, és gyors mozdulatokkal felszedte markaiba a kétharmadát, azután az egyik, a tűztől kicsit távolabbi nyugágy lábtartójához lépett.
- Nemrég aludt el, de az imént feltámadt a szél, kezd hűvösödni – suttogta, és a pléddel betakarta a nyugágyon fekvő apjának lábait, majd a testéhez közel, a felszedett részeket a kezeiből kiengedve a mellkasáig húzta, és lassan elengedte.
- Nagyon akkurátus vagy – mondta mosolyogva az unokaöccse, mikor Hajna a műveletet befejezve visszatért az iménti helyére.
- Muszáj. Nincs annál rémesebb, mint ha elalszol valahol, és valaki úgy takar be, hogy nagy svunggal meglebbenti a takarót, és egy hideg légmozgásra megébredsz, brr... Húzz ide egy nyugágyat, maradj itt velem.
- Ezer örömmel, úgyis kezdett már sok lenni odabent – mondta Bálint, és szorosan Hajna nyugágya mellé húzott egy másikat, és elhelyezkedett benne.
- Sok vagy sokk?
Bálint halkan felnevetett.
- Ez is, az is.
- Azért küldtem az sms-t. Bemehettem volna a takaróért, de úgy éreztem, talán megmentésre szorulsz – mondta Hajna, újra a tűzbe bámulva.
- Meg is lepődtem, hogy ki üzenget nekem éjjel tizenegykor, de kapóra jött, anyu épp készült sarokba szorítani a "mikor mutatod már be nekünk a barátodat?" témában.
Hajna meglepetten nézett Bálintra, aki kinyújtott lábait keresztezve hevert a nyugágyon, és arcát az ég felé fordította.
- Nem tudják, hogy Robi az? - kérdezte.
- Minek mondjam, még én sem tudom... - sóhajtotta Bálint.
- Na várjál, nekem épp itt mesélte Robi pünkösd környékén, hogy randiztok. Most akkor mi van?
Bálint az oldalára fordult, és Hajna szemébe nézett.
- Fogalmam sincs. Minden jó vele. Nagyon jó. Túl jó.
- Hogyhogy túl jó? Beijedtél?
- Nem, csak... mit tudom én... Olyan furcsa ez az egész... Szeretek vele lenni, de fogalmam sincs, hogy mennyire vagyok fontos neki.
- De hát jó neki veled, nem? Sokat vagytok együtt, ugye?
- Persze, csak... nem tudom megfogalmazni.
- Az a baj, hogy nem mondja? Ha mondaná, akkor jobb lenne?
- Az is baj, persze... Nem tudom, talán jobb. Jobb lenne, igen – felelte Bálint, és bal karjára fektette arcát, kezével pedig Hajna egyik göndör hajfürtjét kezdte tekergetni. - Tudod, Hajni, hiába jó vele minden, ha nem érzem azt, hogy lenne helyem az életében...
- De hát miért?
- Nem tudom... teljesen egy hullámhosszon vagyunk, befejezi a mondataimat, ugyanazt szereti, amit én, nem kell neki magyarázni a kitekert humoromat, és pont úgy szereti a rántottát, mint én, és ha együtt vagyunk, az olyan természetes, mint a levegővétel, érted?
Hajna elmosolyodott, kinyújtotta karját, és megsimogatta az unokaöccse felkarját.
- Értem, persze. Ezt hívják szimbiózisnak. Ritka kincs. De hol van ebben a baj?
- Hát az, hogy van olyan is, hogy épp nem vagyunk együtt – mondta Bálint, és visszafordult a hátára, ujjait az ölében kulcsolta össze, és ismét az ég felé fordította az arcát. - És olyankor azt érzem, hogy semmi közöm ehhez az emberhez.
- Mármint milyen értelemben?
- Olyan értelemben, hogy hiányzik, meg rá gondolok, de valahogy azt érzem, hogy semmi oka nincs arra, hogy velem legyen.
- De hülye vagy... - csattant fel Hajna. Hallva önmagát felült, az apja felé tekintett, és mikor meggyőződött arról, hogy nem ébresztette fel, az unokaöccsére nézett, és halkan folytatta. - Már miért ne lenne oka? Ha jól érzitek magatokat, megvan a hullámhossz, a humor, meg a nyüves rántotta is, mit akarsz még?
Bálint is felült, és a kardigánja cipzárját kezdte matatni.
- Hát azt, hogy úgy nézzen rám... - bökte ki néhány mély sóhaj után. - Ahogy rád, mikor eltört a lábad.
- A lábam?... - Hajna meglepetten kutatott emlékeiben – Atyaég, Bálint, tizenhat éves voltam, és Robi is! Te meg...
- Tizenegy. Semmi emlékem nincs a baráti körödről kicsi koromból, csak az a nap, mikor eltört a lábad. És álltunk körülötted, vártuk a mentőt, ő meg leült melléd, hogy ne legyél egyedül ott lent, és csillogott a szeme, és nem tudtam még semmit a szerelemről, de a tévében már láttam ilyesmit, és arra gondoltam, hogy hú, a Robi biztos bele van zúgva Hajniba... És rám nem úgy néz, tudod?
Hajna előre dőlt, és megölelte az unokaöccsét.
- Ó, de kis izé vagy, hallod-e, hát ez butaság!
- De nem az...
Kibontakoztak az ölelésből, Hajna megfogta Bálint kezét, és a szemébe nézett.
- Tizenhat éves volt akkor. Persze, hogy ezer fokon égett. Tomboltak benne a hormonok, és nemcsak benne, de az egész baráti körben, mindenki halálos szerelembe esett szinte hetente – Hajna kuncogni kezdett, és közben újra az apja felé sandított, aki mozdulatlanul feküdt továbbra is. - Azt kell megértened, hogy ez az érzés minden életkorban és minden emberrel kapcsolatban más és más. Nincs két egyforma szerelem a múltamban, és a jelenemben sem. Teljesen máshogyan szeretem Tonit, mint előtte Ivánt, és sorolhatnám. Én nem jelenthetem ki teljes bizonyossággal, hogy Robi szerelmes beléd, de azt gondolom, hogy így benne a korban már egészen más dolgok fontosak nyilván neki is, és más rendszerben szeret ha szeret. Mindaz, amiket felsoroltál, egyáltalán nem azt mutatja nekem, hogy nincs keresnivalód mellette. Épp ellenkezőleg. Lehet, hogy nincsenek nagyívű vallomások meg heves érzelemnyilvánítások, de hidd el, ő nem az a fajta ember, aki ebben a korban olyasvalakire pazarolná az idejét, aki nem fontos neki.
- Gondolod? - kérdezte Bálint halkan.
- Gondolom.
- Hát jó. Hiszek neked.
- Az első kétségbeesésig? - kérdezte Hajna huncutul.
- Legkésőbb addig, igen – nevetett fel Bálint.
- Akkor most kezdjük el végre kémlelni az eget, jó?
- Jó.
A pinceajtó ebben a pillanatban kinyílt, és Bálint szülei és Hajna anyja lépett ki rajta.
- Na gyerekek, hullanak már a Leonidák? - rikkantotta el magát Bálint anyja.
- Jó lesz az Perseidáknak is, Emikém – karolt bele a férje, miközben Hajnáék felé tartottak.
- Leonidák, Perseidák, mindegy, csak hulljanak a... Idák! - válaszolta a nő, és felkacagott.
Hajna halkan felnevetett, és az apja felé sandított, aki éppen lehámozta magáról a plédet, és felült.
- Sok Idák elhullottak már, úgy hallom, sógorasszony – mondta, és felállt. - Gyere ide leheveredhetsz, és kényelmesen nézegetheted az idahullást, még be is takarlak, ha kéred.
- Egyébként meg fogtok lepődni, nekem voltak kolléganőim Idák, még a Húsiparnál, az egyiket Kisidának hívtuk, a másikat meg Nagyidának, de az nem szerette, mert egyszer a nőnapkor az egyik műszakvezető valami nagyidai cigányokat emlegetett, ő meg magára vette. De különben is vicces volt, mert a két Ida egyébként majdnem egykorú volt, és mindkettőnek macskája volt, férje meg persze nem, ez valami Ida-átok biztos...
Bálint a homlokát-szemét tenyerébe temetve ingatta a fejét.
- Hihetetlen, hogy a fejébe szállt az a kis bor, amit megivott – suttogta.
- Nyugi, becsiccsentett, hát aztán? Legalább lazít kicsit, mindig olyan feszes és nett, egy pici szétcsúszás neki is jár – válaszolta Hajna kuncogva.
A két családfő elrendezte a nyugágyakat a tűz egyik oldalánál, Bálint anyja tovább fecsegett a két húsiparos Ida viselt dolgairól, Hajna pedig néma mosollyal próbálta megnyugtatni az unokaöccsét. A következő két órában hullócsillagokat számoltak, Emi az első négyet hangos Szevasz Idaaaa – kiáltással köszöntötte, majd elaludt. Bálint felkelt, megigazította anyján a plédet, és visszaült Hajna mellé. Hét hullócsillag után egyöntetűleg megszavazták az alvást, felébresztették Bálint anyját, és elindultak a ház felé. Hajna belekarolt az unokaöccsébe, és kicsit visszahúzta, hogy leszakadjanak a szüleiktől.
- Remélem, Bálint, jókat kívántál magadnak mind a hétnél - mondta.
- Nem kívántam egyiknél sem. Hiszen mindenem megvan, amire csak vágyhatok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.