Cukor nélkül, keserűen

A nehéz, bordó függöny túloldaláról halk neszezés hallatszott. Hajna komótosan bújt vissza a nadrágjába, majd a csizmáiba. Egy szusszanásra még le is ült a sarokban álló székre, nézte a függöny, majd a halványzöld falat. Minden ugyanolyan volt, mint régen, és mégis olyan idegennek tűnt. Nagyot sóhajtva felállt, félrehúzta a függönyt, és kilépett.
- Gyere Hajna, ülj le ide - mutatott az asztal melletti székre a fehérköpenyes férfi.
Hajna visszalépett a függönyön túlra, levette a fogasról a táskáját és a kabátját, majd az asztal mellé lépett, és leült. Az ölében szorongatta a holmijait, és a férfit bámulta, míg az a számítógépbe írt valamit. A vékony, aranyszínű szemüvegkeret és a fehér köpeny igazán tekintélyt parancsoló volt, és Hajna azon morfondírozott, hogy vajon illik-e ezt ki is mondani.
- Örülök, hogy eljöttél végre - szólalt meg az asztalra könyökölve férfi, mikor befejezte a gépelést. Hajna elmosolyodott.
- Bocs, hogy csak most. Tudom, már régóta kellett volna.
- Semmi gond, valahol érthető... Mint mondtam az előbb, minden rendben van, szépen meggyógyultál. Van esetleg valami, amit szeretnél kérdezni? Gondolom, azóta nem nagyon beszéltél senkivel erről.
- Jól gondolod - mondta Hajna. Próbálta állni a férfi tekintetét, de elég nehéz volt. - Figyelj, Robi... köszönöm, hogy nem tolsz le semmiért. De beszélni nem szeretnék. Tovább kéne már lépnem.
A férfi bólintott.
- Ez helyes, hiszen eltelt már két év. De ha agyonhallgatod az életednek ezt a részét, az hosszú távon nagyon rossz lehet. Gondold meg. Vagyunk páran, akiket bármikor felhívhatsz, ugye tudod?
Hajna megpróbált könnyed és vicces lenni.
- No mi van, a nőgyógyászat mellé pszichiátriát is nyitsz? - kérdezte.
- Ezt nem... vagyis nem CSAK orvosként mondom, hanem barátként. Tényleg, Hajna, fontold meg.

- Rendben - mondta Hajna. Felállt, táskáját a székre tette, míg a kabátjába bújt. Robi is felállt, letette a szemüvegét, és az egyik szekrényhez lépett. Kinyitotta, és keresgélni kezdett.
- Szeretnék valamit adni neked... Itt is van - egy nagy sárga borítékot vett elő, majd becsukta a szekrényt. Hajna már kabátban, vállán a táskájával állt a rendelő közepén. Robi elé lépett, és átnyújtotta a borítékot.
- Ezt majd csak otthon nyisd ki szerintem.
- Jó - mondta Hajna mosolyogva. Robi messze földön híres volt a személyre szabott fergeteges meglepetésekről. - De azt azért elmondod, mi van benne? Mert most nem egyenesen haza megyek, nehogy kilyukadjon az oldalam, mire este kinyitom.
- Néhány fotó... Tudod, mikor vége volt az operációnak, és téged altatásban kellett tartani, megkértem Edinát, hogy készítsen pár képet.
Hajna bénultan bámult a borítékra.
- Nem is tudtam... - mondta halkan kis idő múlva.
Robi megsimította Hajna karját.
- Megbeszéltük, hogy nem szólunk. Én akartam odaadni, valahogy úgy gondoltuk, hogy amikor ide eljössz, akkor már biztos elég erős leszel ahhoz, hogy megkapd a képeket. Bár tény, hogy nem számítottunk arra, hogy két év kell, de mindegy.
- És.... Miért... miért csináltátok?
- Amerikában van egy alapítvány, amely a hozzád hasonló szülőknek így segít megélni a gyászt, és lehetőséget adni az emlékezésre, ez sokat könnyít a veszteség feldolgozásában és a továbblépésben. Rendszerint a szülőkkel együtt készülnek azok a képek, de erre itt most nem volt lehetőség. Körbetelefonáltam Laciékat meg Edináékat, úgy döntöttünk, megcsináljuk.
Hajna úgy érezte, képtelen megmozdulni. Egyre csak a borítékot nézte.
- Jól vagy? - kérdezte Robi.
- Igen, azt hiszem - felelte Hajna tompán. - Most... most mennem kell.
Robi átkarolta a vállát, ahogy az ajtóhoz kísérte.
- Rendben, vigyázz magadra, és ha akarsz valakivel beszélgetni, engem bármikor hívhatsz, bármikor. Ha éppen nem műtök, felveszem. Ha műtök, akkor visszahívlak - mondta, és búcsúzóul megölelte Hajnát.
- Jó, és köszönöm... köszönök mindent... ezt, ezt is - mondta Hajna kicsit megemelve a borítékot. Halvány mosolyt erőltetett magára, ahogy kinyitotta az ajtót. - Szia, Robi.
A kicsi várószobába lépett. Mindenki rá bámult, Robi kedvesen üdvözölte a következő pácienst, Hajna pedig próbált mielőbb kijutni. Ki. El.

Gyorsan lépdelt, szinte futott, három vagy négy utcasaroknyit tett meg, kapkodva vette a levegőt, aztán megtorpant. Körülnézett. Egy-egy félkönny volt a szemeiben, épp csak akkorák, hogy kicsit homályosabbá tegyék a látását, de még ne csorduljanak ki. Felemelte a borítékot. Úgy érezte, nem bírja ki addig, míg hazaér. Húsz perc múlva kell innen két utcányira lennie. Előkapta a telefonját, és kiválasztotta a híváslista legutóbbi számát.
- 'ello, 'Ajna - szólt bele Toni kedves hangja.
- Toni, elindultál már?
- Most akartam indulni, készítettem vacsorát, 'ogy mikor jövünk vissza, készen legyen. Minden rendben?
- Persze, csak lehet, hogy pár percet kések - mondta Hajna.
- 'a késel, megvárlak, 'Ajna.
- Köszönöm, Toni. Akkor ott találkozunk.
- Igen, szia 'Ajna.

Hajna sietve tette meg a következő száz métert, és a következő sarkon lévő gyorsétterembe ment. Vett egy kávét, és leült a sarokban egy asztalhoz. Maga elé tette a borítékot. Belekortyolt a forró kávéba, majd letette a poharat. Átmelegedett ujjaival lassan végigsimította a ragasztást. Nagy levegőt vett, felkapta a borítékot, és feltépkedte. Belenyúlt, de ahogy hozzáért a fotókhoz, kirántotta a kezét, mintha megégette volna. Az asztalra könyökölt, egyik kezét a borítékra tette, másikkal a homlokát támasztotta meg.
- Na jó, Hajna, erre most nincs idő, vedd ki, nézd meg, aztán futás a galériához - motyogta magának. Felemelte a poharat, hosszasan kortyolgatta a kávét. Nem volt baj, hogy forró, az sem, hogy elfelejtette beletenni a cukrot, és keserű volt. Keserű, mint az elmúlt két év... Le kellene már zárni valahogy, valamennyire - gondolta. Talán, talán most sikerül is. Itt és most és így.
Lassan és óvatosan nyúlt a borítékba. Megfogta a képeket, úgy érezte, kettő vagy három van benne, mind nagyok. Kivette és letette az elsőt, amit megfogott. Egy vékony fekete csíkkal szegélyezett kép volt: halvány rózsaszín plédkupacból két pici, fekete-fehér árnyalatos csupasz talp kandikált ki. Gyűrött-ázott kis talpak voltak, aprócska lábujjakkal. Hajna nagy levegőt vett az orrán át, majd kifújta. A borítékba nyúlt, elővette a következő képet, és rátette az elsőre. Ezen két kis ráncos kéz volt a rózsaszín pléden. A körmök valahogy sokkal sötétebbnek tűntek, mint a bőr, de Hajna nem tudta eldönteni, hogy rózsaszínűek vagy lilák lehettek vajon. Hosszan sóhajtott, miközben kivette a harmadik, utolsó fotót. Amint megpillantotta, kezeit a szája elé kapta. A rózsaszín plédbe csavarva egy behunyt szemű baba feküdt. Hajna tekintete milliméterről milliméterre haladt a kis arcon. Lassan pislogott, ujjain át, a száján szedte a levegőt. A háta mögött közeledő tinilányok vihogása zökkentették ki a kicsi arcvonások tanulmányozásából. Hajna rájuk nézett, közben kapkodva visszapakolta a képeket a borítékba. Felpattant, és kezében a táskájával és a fotókkal az ajtó felé indult.
Néhány perccel később már a galéria előtt állt. Nem tudta eldönteni, hogy jó-e az, hogy nem kavarognak gondolatok a fejében. A borítékot nézte, nem tudta, van-e még ideje elővenni, nézegetni. A választ egy taxi adta meg, ami megállt mellette. Toni szállt ki belőle széles mosollyal. Hajna előre hajolt, és benézett a kocsiba. A fiatal, szőke taxisofőrnőt látva halkan felnevetett.
- Toni, a világ változik, de egy valami állandó marad – mondta.
- Mi? - kérdezte Toni, és visszaintett a távozó taxiból elköszönő nőnek.
- Hogy minden nővel flörtölsz 20 és 99 év között.
- Né'a már a tizenkilenc évesekkel is - helyesbített a férfi. - Nos? Bemegyünk?
- Be, persze, amint megtalálom a kulcsokat - válaszolta Hajna, fél kézzel könyékig túrva a táskájában. - Jut eszembe, ha itt végeztünk, hazafelé be kéne ugranunk még egy helyre, kereteket kell vennem.
- Jól van, beugrunk - mondta Toni, és a boríték felé nyúlt. - Add ide azt, megfogom.
- Nem!... Már úgyis megvan a kulcs, nyitom is.
Hajna az ajtóhoz lépett, és elkezdte kinyitni a zárakat.
- Mi a baj, 'Ajna, miért félted úgy azt a borítékot, mi van benne?
- Három fotó.
- Kiállítani?
- Nem, ez csak az enyém - mondta Hajna, és benyitott az ajtón. Előre lépett, a villanykapcsolót kereste.
- És megmutatod? Mi van rajta? - kérdezte Toni kíváncsian.
Hajna felkapcsolta a villanyt, megfordult, és Tonira nézett.
- Nem mi, hanem ki. A lányom, Lotti.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.