Százötvenből hét

A kosár már negyedórája megtelt mindenféle zöldségekkel, most pedig a gyümölcsök kerültek a tetejükre. Hajna szinte percenként rakta a bal karjáról a jobb karjára és vissza, de egyre nehezebb volt, és egyre gyorsabban fáradt, hiába volt széles a kosár fonott füle.
- Juszti néni, elég lesz már - kiáltott oda keresztanyjának, de az, mintha meg se hallotta volna, tovább alkudozott a gombákkal megrakott asztal túloldalán álló férfival. Hajna mosolyogva ingatta a fejét, végül feladta a küzdelmet: letette a kosarat a lábai mellé a földre. Két alma menekülőre fogta, de hamar felszedte őket. Ahogy felegyenesedett, a gombaárus asztala felé nézett, de keresztanyja már nem volt ott. Egy szőke nő állt ott egy aprócska fiúval, akinek egy plüssbéka lógott fejjel lefelé a kezében. Míg a nő az árussal egyezkedett, a fiúcska a békát lóbálta: először jól megpörgette a levegőben, hogy majd' elszállt, utána pedig a lábánál fogva lógatva suta köröket rajzolt a béka fejével a porba. Hajna jót derült a kis műsoron, feszült figyelemmel várta, mi történik. A fiúcska felnézett rá. Hajna rámosolygott, ő pedig megemelte az immár szürke fejű békát, és szorosan megölelte. Félszeg mosolykezdemény jelent meg az arcán, amikor Hajna leguggolt a megpakolt kosár mellé, és mutatóujjával közelebb hívta a fiúcskát.

A kisfiú az anyja nadrágját kezdte cibálni, és valamit mondott is neki. Az anyja ránézett, aztán Hajnára, aki ekkor már egy narancsot tartott a fiúcska felé kinyújtott kezében. Az a narancsra nézett, aztán az anyjára, és mikor megkapta az engedélyt, Hajnához szaladt, kikapta a narancsot a kezéből, és visszafutott a gombaárus asztalához. Boldogan mutatta a zsákmányt az anyjának, aki mondott neki valamit, mire a kisfiú Hajna felé fordult és a biztos távolból egy nagyot kiáltva köszönte meg az ajándékot. Hajna mosolyogva bólogatott a kisfiúnak, majd felállt.
- Szeretnek téged a gyerekek - szólalt meg a keresztanyja mellette. - Ugye tudod, hogy ez nagy kiváltság?
- Sokra nem mentem ezzel eddig - felelte Hajna egy vállrándítás kíséretében, és megemelte a kosarat.
- Majd fogsz - mondta a keresztanyja. – Most hazamegyünk, főzünk, megebédelünk, én egy kicsit szunyókálok, és délután elmegyünk kocsikázni, jó?
- Jó - mondta Hajna. - Add ide azt a két szatyrot, mi a túrót vettél még?
- Nem túrót, sajtot - nevetett fel a keresztanyja. Elindultak a parkoló felé.
- Sajtot... a fenébe is Juszti, ennyi kaja egy hadseregnek is sok lenne...
- Ne nyafogj, el fog fogyni. Inkább azt mondd meg, merre parkoltam le Lucien-t.
Hajna lassított, és tekintetével az autókat pásztázta.
- Ne haragudj, Juszti, egyszerűen nevetséges, hogy Lucien-nek hívod az autódat.
- Ugyan miért? Illik rá: olyan, mint egy bohém meleg fiú.
Hajna nagyot nevetett, keresztanyja csak mosolygott, és felhúzta a jobb szemöldökét. Szemeiben a csínytevő huncutsága csillogott.
- Juszti néni, te mindig tudsz olyat mondani, amire abszolút nem számítok! - szabad kezével keresztanyjába karolt, úgy mentek tovább keresztül a parkolón, az öreg, piros Citroen-hez. Bepakoltak a hátsó ülésre, és beültek.
- Szerintem vedd le a kalapodat - mondta Hajna. - Tudod, mit tartanak otthon Pesten a kalapos-napszemüveges autós nőkről.
- Kicsikém, jól figyelj - szólt a keresztanyja, miközben a visszapillantó tükörben megigazította a szalmakalapját, és a rákötött színes kendőt. - NEM Pesten vagyunk. Én csak vasárnap vezetek, imádom ezt a kis piros Kacsát, a nap pedig süt. Tehát a kalap, a kendő és a napszemüveg marad. Te meg kapaszkodj - nevetett fel, és beindította a motort. Hajna bekötötte a biztonsági övét és keresett valamit, amibe belekapaszkodhat, mert tudta jól: Juszti néni sosem viccel, ha száguldásról van szó.
Tíz perc sem telt el, mire hazaértek. A vastag falú régi házban kellemesen hűvös volt, és a konyhába belépve Jeanne, a házvezetőnő fogadta őket. Hadarva kapta ki a kosarat és a szatyrokat Hajna kezéből, és csak mondta, mondta a magáét. Hajna nem értett franciául, de abban biztos volt, hogy ő is sokallja a megvett mennyiséget. Keresztanyja próbált szót érteni vele, de az csak méltatlankodva pakolt. Mikor végzett az asztal és a kamra közötti ingázással, megállt Hajna előtt, és lassan, tagoltan, kézzel-lábbal mutogatva és néha Juszti néni felé intve magyarázott valamit. Hajna nézett rá széles mosollyal és heves bólogatással, közben néha keresztanyjára sandított, akit láthatóan nagyon mulattatott a süketek párbeszéde. Amikor a házvezetőnő a mondandója végére ért, újra visszavette mosolygós arcát, elbúcsúzott és elment. Hajna kérdőn nézett a keresztanyjára.
- Mi történt? - kérdezte.
- -Ah, semmi, csak a konyha az ő vára, a főzés meg az ő reszortja, minden szabadnapját úgy kezdi, hogy hisztizik egy kört ezen. Minden vasárnap direkt főzök valami bonyolultat, és minden máshová rakok vissza. A hétfője ezzel el is megy.
- Ó, akkor ezért volt az a nagy dirrel-durral rámolás itt hétfőn?... De várj, ez nem gonoszság? Rumlit hagyni a birodalmában?
Juszti néni felnevetett.
- Jaj, dehogy, ez afféle rituálé közöttünk: ő vasárnap elmegy, én szétrumlizom a konyhát, ő jön hétfőn, megcsinálja a műsort, rendet rak, ebédet főz, és utána már együtt kávézunk a teraszon. Véletlenül kezdődött, de most már szándékos. Blaha Lujza tehetségtelen amatőr volt hozzá képest.
- Akkor csináljunk nagy rumlit! - kiáltotta Hajna lelkesen. - Főzzünk pudingot is, azt mindig leégetem, sikálhatja majd a fazekat hosszan….
- Kicsikém, azért kegyetlenek ne legyünk! - intette a keresztanyja. – Majd én főzök, te meg addig rajzolgass.
- Nincs kedvem rajzolni. A múltkori is olyan giccses lett.
- Jaj, Hajna, megmondtam, hogy emiatt nem kell aggódnod. Rajzolj valami olyat, ami nem giccses. Ha a téma nem az, akkor a kép sem lesz az.
A nő a táskájáért nyúlt. Kinyitotta, kivett belőle egy vastag barna papírtasakot, és Hajna kezébe nyomta.
- Amíg narancsot osztogattál a piacon, elhoztam a fotós boltból az előhívott képeidet. Nézegesd meg, és rajzolj le valamit.
Hajna kivette a képeket a tasakból, és nézegetni kezdte őket. Nagyon szép régi kőházakat fotózott az egyik kirándulásukon egy közeli falucskában. Kivett néhányat a többi közül, és az asztalra tette, majd tovább nézegette a fotókat. Keresztanyja egy pillanatra abbahagyta a hagymapucolást, megtörölte a szemeit, és átnézett az asztal fölött.
- Felejtsd el, ne kőházat rajzolj!
- Miért? Olyan szépek...
- Igen, de nincs festéked, a falak viszont apró kövekből vannak. Ne vessz el a részletekben fölöslegesen. Hagyd azokat képeket, keress valami mást!
- Mást-mást. Mi mást... - mormogta Hajna durcásan, miközben keresztanyja paprikát és paradicsomot mosott.
- Hallom ám! - szólt oda neki a nő, de nem fordult hátra. - Kereken százötven fotó van ott, biztosan találsz benne megfelelőt.
Hajna lassan lapozta a fotókat. Némelyiknél megállt egy darabig, kinyújtott karjával eltartotta, és hunyorítva nézte, egyiket-másikat végül hümmögve tette le az asztalra. Volt pár olyan kép, amire már nem is emlékezett, ezeket kicsit hosszabban figyelte. Próbálta felidézni a napot, a vidéket, a hangokat, illatokat, ízeket. Végül aztán helyükre kerültek a fejében a képek, és mosolyogva tette vissza a fotókat a papírtasakba. Azután kezébe vette azt a néhányat, amit külön rakott.
- Na, mennyit találtál? - kérdezte a keresztanyja.
- Hét tűnik használhatónak így elsőre - felelte Hajna, miközben elmélyülten tanulmányozta a fotókat. Volt közte kis falusi kikötő, modern hotel erkélysora, luxusjacht, virágárus néni is. - Mit főzöl?
- Találd ki a hozzávalókból - mondta mosolyogva az idős nő, majd felnézett a konyhaajtó fölött lógó órára. - Vagy várj még egy jó háromnegyedórát, és meglátod, ha elkészül.
- Jó... Azt hiszem, választottam... Tényleg most rajzoljak? Nem kéne inkább segítenem? Mosogathatnék, vagy valami...
- Eszedbe ne jusson, hát nem emlékszel? A rumli a lényeg! Hozd csak a ceruzáidat, én addig felvágom a szalonnát Jeanne kedvenc zöldségszeletelős vágódeszkáján.
Hajna nevetve ment ki a konyhából. A szobájába érve elővette a bőröndjét, kinyitotta, és kiszedte belőle a vázlatfüzetét és a ceruzatartóját. Visszazárta a bőröndöt, betolta az ágy alá, és leült. Kezébe vette a vázlatfüzetet, a borítójára pillantott, majd nagyot sóhajtott. Nem volt kedve rajzolni. De Juszti néni mindig is tudta, mire van szüksége, és ha szerinte most rajzolnia kell, akkor rajzolni fog. Körbenézett a szobában, és újra elcsodálkozott, hogy milyen harmonikus a hangulat itt. Hiába, errefelé senki nem siet sehová - gondolta. Tekintete az éjjeliszekrényre tévedt. Felvette a mobilját, és bekapcsolta. Beírta a pin-kódot, felkelt, és az erkélyajtóhoz ment. Kinyitotta és kilépett az aprócska erkélyre. Négy új SMS érkezését csilingelte a mobil, Hajna sorra nézte mindet. Az első Edinától jött: életjelet és néhány szép fotót hiányolt. A következő kettő hívásértesítő volt, a Nagyon Bonyolult És Háklis Megrendelő mobilszámáról. Hajna kitörölte mindkettőt. Visszatért a listába, az utolsó olvasatlan üzenethez, ami Ivántól érkezett: "Szia! Hogy telik a vakáció? Ha tudod, mikor érkezel, írd meg, kimegyek eléd. Vigyázz magadra! I." Hajna egy darabig bámulta a VÁLASZOL feliratot a kijelzőn, de aztán inkább kilépett az Üzenetek menüpontból, kikapcsolta és letette a telefont. Magához vette a rajzeszközöket, és visszatért a konyhába a keresztanyjához.
- Hol tartasz, Juszti néni? - kérdezte, ahogy megállt mellette a konyhapultnál.
- Felvágtam a szalonnát, mindjárt kezdődik a főzés érdemi része.
- Mit főzöl?
- Nézz körül, minek látszik?
- Hát van szalonna, hagyma, paprika, paradicsom... Lecsót?
- Bizony, azt. Jut eszembe, kihoznád a kamrából az őrölt erőspaprikát?
Hajna gyorsan eleget tett a kérésnek, a paprikát a tűzhely mellé készítette, és leült az asztalhoz. Rajzolni kezdett, keresztanyja a tűzhelynél állt, és főzött. A bizonytalan, halvány vonalakat felváltották a határozott, vastag vonalak a papíron, váltakoztak a különböző ceruzák Hajna kezében, és néha egy bosszankodó ciccegés után előkerült a radír is. Ilyenkor látta a szeme sarkából, hogy keresztanyja ránéz, pontosabban a készülő rajzra.
- Nem szeretem, ha nézel közben - szólalt meg anélkül, hogy felnézett volna.
- Tudom, kicsim, de aggaszt ez a sok radírozás.
- Mondtam, hogy nincs kedvem rajzolni - mondta Hajna, és letette a ceruzát. - Finom illat van. Miért épp lecsó?
- Eszembe jutott, már rég csináltam. Szalonnával, csípősen - fordult hátra a keresztanyja mosolyogva. - Gondolom, te se mostanában ettél ilyet.
- Az biztos - Hajna felállt, megkerülte az asztalt és a keresztanyjához ment. Megpuszilta, elcsent egy paradicsomszeletet a vágódeszkáról, és bekapta.
- Ezt mindig akkor főzted, mikor a Monoklis Galériatulajdonos volt a férjed.
- Neve is volt: Laurent - mondta a keresztanyja.
- Tudom, tudom. Ő volt a legtovább a férjed, ugye?
- Igen, tizenegy évig.
- Fú, de szerelmes voltam a fiába! Magas volt, fekete hajú, tengerzöld szemekkel, sűrű és hosszú szempillákkal...
- Antoine.
- Juszti néni, hidd el, pontosan tudom a nevét - nevetett fel Hajna, és újabb paradicsomszeletért nyúlt, de keresztanyja lágyan rácsapott a kezére. - Szóval Toni... Mindig zongorázott, és úgy hívott téged, hogy Zsüszten.
- És imádta a főztömet....
- Ó, igen, emlékszem egyszer megevett egy fél lábosnyi lecs.... Juszti néni!!!
Keresztanyja széles mosollyal fordult felé.
- Igen?
- Te lecsót főzöl!
- Úgy tűnik, igen, azt főzök.
- És ez nagyon sok kettőnknek.
- Ezért nem is ketten fogjuk megenni. - mondta huncut mosollyal, és fejével a Hajna mögötti ajtó felé intett. Hajna követte a tekintetét. Az ajtóban egy magas, fekete hajú, zöld szemű férfi állt, egyik kezében virágcsokor, másikban egy üveg bor.
- Toni! - kiáltotta Hajna. Az ajtóhoz szaladt, és szinte a nyakába ugorva megölelte a férfit.
- Ajna-Ajna! 'ello, Ajna! - köszönt a férfi nevetve, és a tűzhelynél mosolygó Juszti nénire nézett. - 'ello, Zsüszten.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.