Családban marad

A tányérok zajosan csörömpöltek, ahogy Hajna a mosogatóba pakolta őket. Azután visszament az asztalhoz az üres tálért, és mosolyogva nézett a szekrényből poharakat előszedő keresztanyjára. Toni ekkor ért oda, elvette tőle a poharakat, az asztalra tette őket, és megölelte az idős nőt.
- Zsüszten, finomat főztél nagyon.
- Egészségedre, Antoine.
- Kimegyünk a kertbe? - kérdezte Hajna, és egy tálcára tette a három poharat.
- Persze - felelte az idős nő. - Hozd a poharakat, Antoine, te hozod a bort, én meg a dugóhúzót.
A kert legnagyobb fájának árnyékában állt egy kerek asztalka, üveglapja alatt nap-mintájú mozaik volt. Hajna letette rá a tálcát, Juszti néni átadta a dugóhúzót Toni-nak, aki kibontotta a bort, és megtöltötte a poharakat. Egyet a mostohaanyjának adott, egyet Hajnának, egyet pedig kézbe vett, és leült.
- Zsüszten, ez a piros bor nem illik a lecsó után - mondta. - Ha nem titkolóztál volna, hogy mit főzöl, akkor hoztam volna másik félét.
- Jólesik ez is, együtt vagyunk és beszélgetünk, ez a lényeg - válaszolta Juszti néni, miközben megigazította a szék párnáját maga mögött, és hátradőlt. - Hogy megy a galéria?

- Ohh, van mikor még Papát keresik régi vevők, de már csak ritkán. Utolsó fél évben sok vevő jött Magyarországról, elkezdtem gondolkozni, hogy kinyitom Papa régi galériáját.
- Ez remek ötlet! - mondta Juszti néni. - Az a galéria mindig is jól ment, kiváló helyen van, nem is értettem, miért zárta be apád.
- De hát az nem a tiéd most, Juszti néni? - kérdezte Hajna. Lerúgta a cipőit, és maga alá húzta a lábait.
- De igen - fordult oda hozzá a keresztanyja. - Laurent bezárta, mikor elváltunk, és rám hagyta, mikor meghalt.
- Papa tudta, hogy te szeretted azt a galériát, Zsüszten.
- És akkor hogyan nyitsz ott galériát? - kérdezte Hajna, és Toni-ra nézett. Az ebéd közben többnyire a tányérjába bámult, vagy a keresztanyjára nézett, kerülte Toni kíváncsi tekintetét. Most belenézett a férfi zöld szemeibe, látta a mosoly-szarkalábakat a sűrű szempillákon túl, és az jutott eszébe, hogy ez a Toni már nem az a Toni.
- Arra gondoltam, hogy megveszem Zsüszten-től - válaszolta a férfi, és mostohaanyjára pillantott.
- Nem adhatom el a galériát, Antoine. Már nem az enyém.
A két fiatal meglepetten nézett az idős nőre, aki nyugodt mosollyal nézett egyikről a másikra, majd belekortyolt a borba, és letette a poharat az asztalra.
- De Zsüszten, mondtam neked, hogy galériáról akarok veled beszélni, akkor miért hívtál ide? - kérdezte a férfi bosszúsan.
- Mert attól még, hogy nem az enyém, beszélgethetünk róla.
- Juszti néni, ha nem a tiéd, akkor nincs miről beszélni - mondta Hajna. Toni-ra nézett, aki a poharát mozgatta, és elmélyülten bámulta a benne táncoló mélyvörös bort. Hajna úgy döntött, hogy gyorsan megissza a bort, és valami ürüggyel kimenekül ebből a kínos beszélgetésből.
- De, van miről. A galéria a tiéd.
Hajna hirtelen tolta el ajkaitól a poharat, próbálta lenyelni a kortyot, ami még a szájában volt. Csukott szemmel, köhögve eresztette le lábait, előre dőlt, és próbálta az asztalra tenni a poharát, de nem talált szilárd talajt neki. Aztán valami megállította a poharat, és egy kéz határozottan fejtette le róla az ujjait. Hajna a mellkasára szorította üressé vált tenyerét, másik kezével a száját fogta be, egész testét rázta a köhögés. Valaki a hátát kezdte ütögetni, és kapott egy papírzsebkendőt a száját szorító kezébe. Nem sietett kinyitni a szemét, mikor a köhögése szűnni kezdett. Megtörölte a száját és a tenyerét is. Kézfejével kitörölte az erőlködés könnyeit szemeiből, és gyorsan végigpillantott ruháján kárfelmérés gyanánt. Örömmel nyugtázta, hogy sem a pólója, sem a nadrágja nem esett a vörösbor áldozatául.
- Jól vagy, Ajna? - kérdezte Toni. Mellette állt, egyik keze még mindig Hajna vállán pihent.
- Igen - válaszolta, és köhögött néhány aprót még. - Köszönöm, hogy segítettél.
Keresztanyjára nézett, aki nyugodtan üldögélt székében, de azért a tekintetében látta a lelkiismeret-furdalással vegyes aggodalmat.
- Juszti néni, mi az, hogy a galéria az enyém? - kérdezte tőle Hajna.
- Én már nem fogok Pesten lakni, kell valaki, aki ott van, és odafigyel. Mindig nagyon szerettem azt a helyet.
- De elég lett volna, ha adsz egy meghatalmazást az ügyintézésre, nem?
- Nézd, kicsim, azt a galériát Laurent-tól kaptam. Te vagy az egyetlen keresztgyerekem. Én már úgysem csinálok vele semmit, de te még fiatal vagy, miért ne lehetne már most a tiéd?
- De Juszti néni, miért nem adtad el inkább Toni-nak?
- Azért, mert én örököltem, a családomban kell maradnia. Nem adhatod el még 10 évig. De bérbeadhatod – mondta a nő, és a férfira nézett, aki most felemelte a fejét.
- Bérbe? – kérdezte, majd Hajnához fordult. – Ajna, bérelhetem?
Hajna csak nézett maga elé, majd felnézett Tonira. A férfi próbált jó üzletember módjára hűvös maradni, de a tekintetében Hajna egy emlékébresztő csillogást látott: igy nézett Toni annak idején mindig, ha meg akart kapni valamit. Vagy valakit…
- Toni, kérlek, várj kicsit, Juszti és én most bemegyünk kicsit a konyhába. – szólt Hajna, és már talpon is volt.
Határozottan megindult a ház felé a kikövezett utacskán, talpai érezték a napsütéstől átmelegedett kövek egyenetlen felszínének minden ívét és szögét. Hátra sem nézett, hogy megy-e utána a keresztanyja. Az ajtóhoz érve kicsit megtorpant: a kinti fényhez képest sötét volt a folyosón. Egy pillanatra megfogta az ajtófélfát, ahogy átlépte a küszöböt, majd megfordult. Keresztanyja pár méterrel járt mögötte, Toni pedig a mobiltelefonjával kezében épp most ült vissza a székébe, keresztbe tette lábait, és hátradőltében mostohaanyja után nézett.
A konyhába érve Hajna kihúzta az étkezőasztal egyik székét.
- Ülj le, Juszti néni.
A nő némán leült, minden mozdulata királynői volt a félrumlis konyhában. Kicsit megemelte állát, úgy nézett a keresztlányára. Hajna egy kétméteres szakaszon járkált fel-alá, öt kör után megtorpant, keresztanyjára nézett, az pedig állta a tekintetét. Hajna lába újra indult, és mentében, keresztanyjának háttal rákezdte:
- Egészen egyszerűen nem értelek, Juszti néni - kezdte, majd megpördült, és megállt a nővel szemben. - A nevemre írattad a galériát? Mikor? És hogyan?
- Aznap, mikor meglátogattalak. Mármint mielőtt odamentem hozzád. Apáddal intéztük. Megbeszéltük, és így láttam jónak.
- Így láttad jónak? Ez jó? Mi a jó abban, hogy nekem adsz valamit, amit te örököltél? A volt férjedtől… A legnagyobb szerelmedtől! Nem érzed, hogy ez milyen bizarr?
- Miért is? - kérdezte mosolyogva a keresztanyja. Hajna lendülete megtört. Felegyenesedett eddigi kissé előrehajolt testhelyzetéből, a zsebébe nyúlt, elővett egy hajgumit, és hanyagul összecopfozta a haját a tarkóján.
- Az most nem fontos. Most az a fontos, hogy nem kellett volna ilyet csinálni. Pláne úgy, hogy tudtad, hogy Toni-nak kellene. Kaphattál volna egy csomó pénzt...
- A pénz, hát kit érdekel a pénz?! - csattant fel Juszti néni. Ugyanazzal a hévvel fel is állt, és az asztal túloldalára ment. - Van elég pénzem! Tudtam, hogy Antione-nak kell a galéria, de én már nem élek Pesten, és neked már réges-rég nem kellene apád barátjánál dolgoznod!
A tálalószekrényhez ment, és felkapta Hajna vázlatfüzetét a fotókkal és a ceruzákkal, majd az egészet az asztalra ejtette. - Ezt kéne csinálnod! Vagy valamit, ami ezzel kapcsolatos! Ha az a hely a tiéd, és a mostohafiam galériát akar nyitni benne, akkor talán elkezdhetsz ott olyasmit dolgozni, amiben még az örömödet is lelheted...
- Miért akarod mindig megoldani az életemet helyettem? - vágott a szavába Hajna.
- Azért, mert teljesen lebénultál és bezárkóztál, pedig fiatal vagy, tehetséges és okos, tovább kell lépned!
- Te is mindig továbbléptél? Bármi történt? - kérdezte Hajna élesen. Az asztal két oldalán álltak, egymással szemben, a székek háttámláira támaszkodva. Az idős nő felemelte az állát, elengedte a székeket, és felegyenesedett.
- Megpróbáltam. Mindig megpróbáltam - mondta csendesen. - De te nem teszel semmit. Mennyi idő telt el? Hagyd, nem számít. Előre nézz. És köss egy jó üzletet Antoine-nal.
A nő felvette az asztalról a vázlatfüzetet, megkerülte az asztalt, és Hajna kezébe nyomta.
- És mindig nézz előre – mondta. Megsimogatta Hajna arcát, és a kert felé indult.
Hajna utánanézett, majd a vázlatfüzetre pillantott.
- Hát, ez jó szar lett - mondta, és visszatette az asztalra.

Megfogta a pár napja készített fotót, és a kép mellé csúsztatta. Egyikről a másikra nézett, azt kereste, hol rontotta el.
Toni lépett be az ajtón, kezében Hajna cipőjével.
- Ajna? Zsüszten kérte hozzak neked cipődet. Mert hideg a padló.... Ez mi? Te rajzoltad?
- Igen, de nem sikerült jól.
- Van benne hiba, de nem rossz - mondta a férfi, átadta Hajnának a cipőket, és felvette a vázlatfüzetet az asztalról. Tekintete végigvonult az egész rajzon. - Papa mondta régen: " 'a Ajna fiúnak születik, nagy művész lett volna".
- Na kösz - nevetett fel Hajna, és felvette a cipőit. Bár nem volt vidám kedvében, az iménti dühe tovaszállt a férfi akcentusa hallatán. Először megfordult a fejében, hogy talán régen is így beszélt-e, és miért nem vette észre? Aztán rájött, hogy a férfi már jó ideje nem él Magyarországon, talán ezért hallatszik ez most erősen, akkoriban enyhébben.
- Igaza volt. Papának mindig tetszett a sok rajzolásod. Mindig mondta, hogy kell nekem is rajzolni veled...
- ...és ne zongorázz folyton, emlékszem - mondta mosolyogva Hajna. - Pedig szépen zongoráztál, szerettem hallgatni. Szoktál még?
- Persze, az életben tart engem - mondta Toni mosolyogva, és letette a füzetet az asztalra. - Ajna, én galériát akarok nyitni Pesten. Köss velem üzletet!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.