Spanyolcsizma

Már csak két kartondoboz volt hátra. Hajna az elmúlt negyven percet azzal töltötte, hogy a gardrób felső polcáról egyesével leszedegette a kartondobozokat, cipős dobozokat, és átnézte mindegyik tartalmát. Nem gondolta, hogy ilyen sok dolgot megtartott a régi időkből. Talált iskolaújságokat még az általánosból, kidolgozott történelem érettségi tételeket, és három levelet a messze élő unokabátyjától. Ez utóbbiak voltak csak azok, amiket végigolvasott. Mosolyogva tette külön a leveleket: úgy döntött, hogy új helyük az íróasztal felső fiókjában lesz. Kinyitotta az utolsó előtti dobozt. Az első sárga bőrbakancsa volt eredetileg benne. Öt telet gyalogolt benne végig, megvarrhatatlanul széttaposta, és fájó szívvel vált meg tőle. A dobozát viszont megtartotta, mert nagy volt: belefértek az A4-es méretűnél nagyobb papírok is. Néhány spirálfüzetet és papírmappát megemelt, és elmosolyodott. Déja vu-je volt: tudta, hogy egy virágmintás borítójú füzet alatt lesz, amit keresett. Türelmetlensége tovaszállt, komótosan szedegette ki szinte egyesével a dobozból a régi dolgokat, míg a virágmintás borítójú füzethez ért. Egy pillanatra végigsimította ujjaival az elhalványult feliratot rajta: Szeleczky Hajna IV.C

Akkoriban még kis-nagylányosan írt, a betűk vonala még az általánosban megtanult utat járta be, csak benne volt már a bakfisok lendülete, és kalandvágyó cifrázása. Egy mosoly suhant át az arcán, és hirtelen ötlettől vezérelve kinyitotta a füzetet. Tudta, hogy ezzel megtöri a déja vu-t, de maga sem tudta miért, látni akarta belülről is. Vékonyabbnak érezte ujjai között a füzetlapokat, mint amilyenre emlékezett, talán azért, mert akkoriban még a tanulásról szólt az élet. Elégedetten nyugtázta, hogy már akkoriban is érthető és világos jegyzeteket készített, logikus és áttekinthető felépítéssel.

- Mintha csak word-ben lenne szerkesztve… - kezdte egykori önmaga dicséretét, de az egyik lap széléről egy ferde, ceruzával írt mondat kiabált rá:

"Ez itt egy versenyistálló. Bokszba zárnak, pedig én vágtatni akarok!"

Alatta pedig egy kurta válasz:

"úgysem tudnak betörni"

Hajna nézte a kis párbeszédet pár pillanatig, majd tovább lapozta a füzetet. Talált egy oldalt, aminek a tetején ez állt: Házi dolgozat hétfőre: tetszőleges Szabó Lőrinc-vers elemzése.

- Jaj, erre emlékszem! – kiáltott fel. Felugrott, visszament a polchoz, levette az egyik doboz tetejét, és hogy jobban lásson keresés közben, lábujjhegyre állt. Sebesen, türelmetlenül túrt a dobozban, majd felkiáltott:

- Megvagy!

Az irodalom házidolgozat-füzete volt, elég gyűrött és picit salátás volt, borítója már ki tudja, volt-e valamikor egyáltalán. A padlóra ült, a nagy füzetben talált dátumot kereste a kicsiben. Végre meglett az eredménye a lázas keresgélésnek, nagy-nehezen megtalálta a házidolgozatot. A szokásos formában először az elemzésre szánt vers volt odamásolva, Hajna halkan kezdte mormogni:

Szabó Lőrinc: Valami örök

Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasznéma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy, s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellőhalk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tűntén kezd csak sejleni,
valami árnyhűs rejtelem,
valami, ami újul szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szívemen.

Hajna épp a vers végére ért, mikor csengettek. Felkapta a fejét, a faliórára pillantott, és már szaladt is az ajtó felé. Izgatottan nyitotta a zárakat, és széles mosollyal nyitott ajtót. Egy magas nő állt előtte: csokoládébarna szőrmebunda volt rajta, ébenfekete haja jóval a válla alá ért, diszkrét, koros hölgyekhez illő sminket viselt, és valami egészen különleges illatot.

- Juszti néni, de jó, hogy itt vagy! - Hajna pipiskedve ölelte át, szorosan.

- Engedj el, kicsikém - kacagott fel a nő. Hangjában sok évtized és még több élet volt. – Összetöröd vén keresztanyádat!

- Jaj, ne haragudj, ne haragudj, gyere, gyere beljebb! Nem is vagy vén... - karolt bele az idős nőbe. – Add a bundád, vállfára teszem!

- Mondtam a taxisnak, hogy úgy álljon meg a kapud előtt, hogy ne kelljen a pocsolyákat kerülgetnem… Na mutasd a kis kuckódat, Mucikám.

A nappali felé mentek, a nő megállt, mielőtt belépett volna. Az ajtófélfának dőlt kicsit és tekintete körbejárt a szobán. Hajna a szoba közepén állt, mosolygott keresztanyjára, farzsebeibe dugta kezeit, és felhúzta a vállát. Nagyjából az ablakoktól már követte is a nő tekintetét, majd hirtelen a kanapéhoz ugrott, és megigazított rajta egy díszpárnát. Keresztanyja eddig bírta komoly arccal: kuncogni kezdett. Olyan volt, mint egy hirtelen megöregedett kis fruska, aki a részletekig kidolgozott csínye minden huncut következményét aratja épp le. Nevetése fokozatosan hangosodott és nyílt ki, végül már együtt nevettek, zengett a szoba, a nő beljebb ment, leült az íróasztal székére és kinyújtotta a jobb lábát.

- Mucikám, segíts levetni ezt az inkvizíciós terméket...

- Nem muszáj, Juszti néni, úgyse sáros – felelte Hajna.

- Jaj, hát nem a szőnyegedet féltem, inkább a csülkeimet! - kuncogott megint a nő.

Hajna elé térdelt, és megszabadította a csizmáktól, és ahogy berakta őket az asztal alá, végigsimította a finom bőrt a csizmák tetejétől egészen le a sarkok végéig. Puha és finom darab volt, olyan, amilyet nem vehet fel akárki.

- Gyönyörű a csizmád, hol vetted?

Az idős nő a lábfejével körözött a levegőben Hajna mellett, és megkönnyebbülten sóhajtott.

- Madridban.

Hajna meglepetten nevetett fel.

- Nem mondod, hogy igazi spanyolcsizmában jöttél?

- Dehogynem, tudod: a szépségért szenvedni kell. Fiatalon kicsit kevesebbet, ilyen öregen már jóval többet.

- Miket beszélsz Juszti, nem is vagy öreg?! - Hajna még mindig a keresztanyja lábainál térdelt, és a sarkain ült, mint kiskorában, ha ez a kedves vendég tiszteletét tette náluk.

- Beszélsz zöldeket! Már akkor is öreg voltam, mikor anyádék megkértek, hogy tartsalak a keresztvíz alá, azóta meg... Felnőtt nő lettél, úgyhogy vén vagyok, akár az országút.

- Mesélj, most éppen melyik ország útjait rovod, Juszti néni?

- Franciaországban lakom közel négy hónapja. Áttettem a székhelyemet oda, Spanyolország már túl meleg volt.

- És a csizma meg túl szoros, ugye? - nevetett fel kacsintva Hajna.

- Nem azért jöttem, hogy a csizmámról beszéljünk, Édesem... Hívott az apád, aggódik érted... Eljöhetnél velem pár hétre, ne legyél éppen most itt egyedül.

Hajna kicsit hátrébb húzódott, dereka megmerevedett, karjait összefonta maga előtt, és halkan azt mondta:

- Jól vagyok.

A keresztanyja előre hajolt, és bal kezével megsimogatta Hajna jobb arcát.

- Még most voltál kislány, most szakítottad el a fekete gyöngysoromat. Tudom, milyen az arcod, ha nem vagy jól.

Hajna jobbra billentette a fejét, egy pillanatra belefeküdt keresztanyja tenyerébe. Aztán felegyenesedett, és keresztanyja kezét nézte, ahogy üresen még ott marad egy kicsit, majd lassan visszatér párjához, az idős nő ölébe. Hajna felsandított rá, ő Hajna kezeit nézte. Követte tekintetét, és csak ekkor vette észre, hogy a körmeit pattogtatja. Az egész család tudta, hogy ha Hajna a körmeit pattogtatja, abból nagy sírás lesz, de ő elhatározta, hogy most csakazértsem. Elválasztotta kezeit, két oldalára engedte le, de így meg a szőnyeg hosszú, sűrű rojtjait kezdte babrálni. Közben némán ingatta a fejét, meg bólintott is párat, de képtelen volt felemelni a fejét.

A keresztanyja sóhajtott egy nagyot, lassan ölbe vette az eddig az asztalon heverő táskáját, és kinyitotta. Belenyúlt, kivett valamit, és visszatette a táskát az asztalra. Két kézzel nyitotta szét a hófehér zsebkendőt. Hullámos volt a széle szegése, és az egyik sarkában egy cirkalmas, hímzett, lila J betű volt. Lassan nyújtotta Hajna felé, aki csak egy pillantást vetett rá, majd inkább a szék lábán kezdte el piszkálni és elmélyülten bámulni a nemlétező lakkozási hibát. A fejét is elfordította, de a szeme sarkából még így is látta, hogy a keresztanyja rendületlenül nyújtja a zsebkendőt. Hajnának eszébe jutott, hogy kislánykorában a családi összejövetelekkor mindig ragaszkodott Juszti néni vigasztaló öleléséhez, és az illatos, hímzett zsebkendőihez. Mindig úgy forgatta, hogy könnyeivel körbeáztassa a J betűt, de az mégis száraz maradjon. Amíg ezzel elbíbelődött, rendszerint meg is vigasztalódott, és Juszti néni mindig azt mondogatta, hogy az ő zsebkendőinek varázsereje van.

Most újra a zsebkendőre sandított, majd maga elé bámulva kezdte ingatni a fejét. Aztán oda se nézve hirtelen mozdulattal kikapta a kezéből, és beletemette az arcát. Eszében sem volt körbesírni a J betűt, nem érdekelte a vasalás éle se, csak szívta magába a gyermekkori vigaszok illatát, miközben érezte, hogy könnyei teljesen eláztatják a zsebkendőt. Azt kívánta, bárcsak harminc évvel ezelőtt lenne most, hogy pár könnycsepp elhullajtásával minden újra rendbe jöhetne. Zokogás közben néha levegő után kapkodott, de a zsebkendőt még akkor sem vette le az arcáról. Szégyellte magát, hogy felnőtt létére magába roskadva sír, és egy gyermekkori emlékbe menekülve keres vigaszt.

Összefolyt az idő, mire felbírta emelni a fejét. Keresztanyja egy másik zsebkendővel épp a saját könnyeit törölgette - szigorúan a szemei sarkából, makulátlan sminkjére vigyázva. Aztán előre dőlt, és átölelte Hajnát. Egyik kezével a zokogástól meg-megrázkódó hátát simogatta, másikkal a haját.

- Jól van, jól van. – mondta csendesen.

- Nincs jól, Juszti néni. Nincs jól. Senki nem mondta, hogy ez lesz... hogy így lesz. Hogy az élet... az ÉLET?... hát ilyen???

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.