- Uhh, de utálom ezt a helyet – nyögött fel Hajna, ahogy nekiveselkedett a súlyos fakapunak. Ahogy belépett a sötét lépcsőházba, az addig a kezében himbálózó szatyor visszarántotta: beleakadt a belső biztonsági zár burkolatába. Hajna gyors mozdulatokkal kiszabadította a szatyrot, és megnézte az oldalát.

- Kiszakadt, csodálatos… - sóhajtotta.

Megállt, és felnézett. A szeme már hozzászokott a sötétséghez, és meglepődött, hogy talán mégsem olyan sötét ez a lépcsőház: csak a kapun túli utca túl világos. A mennyezeten színes freskók voltak, kék és rozsdabarna növényminta szegélyezett két aranykürtös angyalt. Hajna nem tudta eldönteni, hogy szép-e vagy giccses, de nem most akart ezen gondolkozni. Elindult a fehér rácsos ajtó felé. Az ajtó kinyílt, majd a rács is, és feltűrt ingujjas, farmernadrágos férfi lépett ki rajta. Hátát az ajtónak támasztotta, és zsebre tette kezeit.

- Úgy jössz, mint akit lökdösnek, Hajnika – mondta.

- Haha, nagyon vicces vagy – mordult rá Hajna, ahogy odaért. – Bemegyünk? – kérdezte.

- Persze, kerülj beljebb! – felelte a férfi, és szélesre tárta az ajtót. – Egyedül vagyunk, ahogy kérted.

Vékony aranycsíkként nyúlt a méz, ahogy Hajna tekerni kezdte a csurgatót, kissé meg-megemelve a csésze fölött. Majd visszatette a tálba, és összedörzsölte hüvelyk- és mutatóujját.
- Utálom, ha ragacsos a csurgató. Nyakig mézes leszek tőle – mondta, és egy szalvétával megpróbálta letörölni az ujjait.
- Próbáld citrommal –javasolta mosolyogva a keresztanyja.
Hajna megfogta a kifacsart citromszeletet, és bedörzsölte vele a ragacsos ujjait, aztán egy másik szalvétával szárazra törölte.
- Most már csak egy kis kézkrém kellene – mondta, és a táskájáért nyúlt.
Kinyitotta, pár pillanatig kotorászott benne, majd egy zöld tubust vett elő. Egy kevéske krémet nyomott a tenyerébe, a tubust visszaejtette a táskába, gyors mozdulatokkal összedörzsölte két tenyerét, majd kézfejeit is alaposan átsimítva egész kezét bekrémezte. Aztán megfogta a kiskanalat, és komótosan kevergetni kezdte a teáját. Érezte, hogy nem sokáig lehet már kerülni Juszti néni kíváncsi tekintetét.
- Nem egyszerű az élet – sóhajtotta, és a keresztanyjára nézett. – Toni mostanában nagyon elfoglalt, legalábbis ezt mondja.

Harmincnyolc fekete és eggyel kevesebb lila rombusz volt a kirakati babára ráfeszített blúzon. Hajna már kívülről tudta az árakat, és fejben teljesen megvariálta az összeállított öltözeteket. Az órájára nézett, csak pár perc volt fél háromig. Beletúrt a hajába, feltolta napszemüvegét a feje tetejére, és lassan elindult. Három háznyit kellett mennie a tizennyolcas számig. Mikor odaért, megállt a kaputelefon előtt, és megnyomta a legfelső gombot. Rövid csengőszó után női hangot hallott a hangszóróból.
- Tessék?
- Szeleczky Hajna vagyok, jónapot, fél háromra jöttem - válaszolta.
Halk berregés jelezte a kapu nyitását. Hajna belépett a kapun, és mit sem törődve a sötétséggel, végighaladt a folyosón egy fehérre mázolt, rácsos ajtóig. Kinyitotta a rácsot és az ajtót. Hangosan kopogtak léptei a régies parkettán, ahogy áthaladt az előtéren, és egy kisebb szobába ért. Egy fiatal, szőke titkárnő fogadta kedvesen, és vezette az egyik bőrkanapéhoz. Hajna leült, és a szemben lévő ajtót nézte. Beszédhang szűrődött ki, de nem igazán tudta felismerni a szavakat. Néhány perc múlva az ajtó kitárult, és egy apja korabeli, ősz hajú férfi jött ki, feltűrt ingujjban, sötétszürke öltönynadrágban, orrán ottfelejtett, csillogó aranykeretes olvasószemüveggel. Átnyújtott egy dossziét a titkárnőnek.
- Ezt tedd vissza a helyére, kérlek, és írd rá, hogy ma beszéltem vele.
- Rendben. Megérkezett a fél hármas ügyfél.
Hajna elnyomott egy félmosolyt az orra alatt – Mintha nem itt ülnék – gondolta, és felállt.

Rövid, halk berregés kísérte a kijelzőn megjelenő "üzenet elküldve" feliratot. Hajna a pulóvere kenguruzsebébe tette a telefonját, lábait lerakta a nyugágyról a földre, és hátra nézett. A terasz alatti pince-konyha ajtaját figyelte. Amikor végre az ajtó kinyílt, a nyugágytól alig egy méternyire égő tűzben nagyot pattant az egyik fadarab, és ő riadtan kapta fejét a hang forrása felé. A tűz kissé megdőlt, a lángja pedig felcsapott, ahogy zabolátlan táncot fújt bele a szél. Hajna az eldőlt, izzó fadarabot nézte. A kérge, mint régi ablakkereten a festék, felrepedezett, és a repedések izzó vörös kontúrjai lassan vastagodva összeértek. Pislogás nélkül bámult a tűzbe.

- Nincs valami tűzgyújtási tilalom, vagy ilyesmi? - kérdezte Ági, ahogy kilépett a házból. - Piszok meleg volt ma.
- Hogy lenne már, ez itt az én házam kertje, akkor gyújtok, amikor csak akarok – mondta Bandi, fel sem nézve. Éppen az utolsó darab fát tette a kőből épített tűzrakóhelyben összeállított rakásra.
- De a házad kertje körül egy komplett erdő van, muci – nevetett fel Ági. Az asztalra tette a bentről hozott kenyeret és körülnézett. - Hol a kés?
- Jaj, azt elfelejtettem kihozni! - mondta Hajna, és már indult is a házba.
A konyhában Edina épp alufóliát tépkedett.
- Kés kellene a kenyérszeleteléshez – mondta Hajna.
Edina a szekrény felé intett a fejével.
- Ott van a szélső fiókban a hosszú, recés pengéjű.
- Köszönöm szépen.
- Jaj, Hajni, az Isten áldjon meg, hagyd már a francba ezt a hülye kimértséget! - csattant fel Edina. - Egész este ezt akarod csinálni?

A kulcs halk kattanással fordult el a zárban, és ahogy a zsalugáteres ajtó kinyílt, a teraszon álló három férfi hangos üdvrivalgásban tört ki.
- Várjatok még az örömmel, meg kell találnom a belső ajtó kulcsát is – nézett rájuk Hajna mosolyogva, majd a kulcscsomót kezdte forgatni.
- Azért picit siethetnél, már nagyon kell pisilni – mondta a terasz lépcsőkorlátjánál toporgó Edina.
- Jaj, erről jut eszembe! - nézett fel Hajna. - A legsoványabb fiú le kéne mássszon az aknába ott a kapu mellett, megnyitni a vizet. Köszi.
A három férfi lármás pocak-, comb- és vállméregetésbe kezdett. A leghangosabb Laci volt, noha ő a maga majd' kétméteres termetével és ajtónyi széles vállaival nem is volt versenyben, inkább a döntőbíró szerepét ragadta magához. Bandi és Robi hosszas és precíz méricskélése után egyértelműen utóbbit ítélte vékonyabbnak, aki viszont kifejtette, hogy neki a keze a munkaeszköze, ezért nem szívesen mászna le egy sötét lyukba, vakon nyúlkálni holmi csap után.
- Nőgyógyász vagy, egész nap vakon nyúlkálsz, nem? - kérdezte a kert felől érkező alacsony, hosszú barna hajú nő.
- Ne szóljál be, Ági, ne szóljál be – mondta nevetve Robi, majd nagyot sóhajtva elindult a kapu felé.
- Jól van, meg ne sértődj, lemegyek helyetted, te meg tartogasd a kiskezedet a pácienseidnek – szólt utána Ági, és követte a kerti csaphoz.

Hajna nagy lendülettel nyitotta ki az ajtót, szinte szaladt a gangon a lépcsőig. Sebesen haladt lefelé, kettesével lépte át a százéves, ellaposodott fokokat. Az utolsó fordulóhoz közelítve lassított, és fülelt. Komótos felfelé kaptatás zaját hallotta, mikor megállt. Két másodperc telt el – a leghosszabb fajtából -, mire a fordulóban feltűnt a zaj forrása. Hajna repülve tette meg az utolsó két lépést, és egy Sziaaa-t súgva a magas férfi nyakába kapaszkodva landolt, az pedig nevetve karolta át a derekát.
- 'ello, 'Ajna.
Toni bőröndje tompán puffant a padlón, a férfi pedig a felszabadult kezével beletúrt Hajna hajába. A tarkójáig meg sem állt a keze, megmarkolta a göndör fürtöket, és maga felé fordította a nő mosolygó arcát.
- 'át ennyire 'iányoztam neked? - kérdezte, és választ sem várva megcsókolta.

Az utolsó dal is lejárt a listából, mire Hajna a busz ajtajához ért. Nyugtázta magában, hogy otthontól Edináék falujáig éppen két óra az út. És azt is, hogy több zenét kell tennie a telefonjába. Sokkal többet. Amikor a busz megállt, hátrafurdult, és mosolygós Viszlát! -tal köszönt el a sofőrtől. Miután leszállt, megvárta, míg a busz továbbhajt, és elül a por mögötte. Aztán átlépte az árkot, és elindult az út mentén. Úgy emlékezett, hogy pár száz méterre van a kanyar, és onnan még kicsit távolabb az az út, ami Edináék mostani házához vezet. Megállt egy pillanatra, és becipzározta a melegítőfelsőjét. Felnézett az égre. Csak néhány kis kóbor felhőgyerek nyúlt el a távolabbi helyek fölött, és az ég kékje is a nyarat ígérte már. Csak ez a bitang szél, ez ne lenne – gondolta Hajna, és dúdolni kezdett: Hidegen fújnak a szelek, azok nem jót jelentenek....
- Á, lehet, hogy ez inkább valami őszi nóta? - kérdezte hangosan magától.
Nem tudta, de biztos, ami biztos, dalváltás mellett döntött. Körülnézett, néhány elsuhanó autón kívül semmit és senkit sem látott az erdőt átszelő úton, így az előbbinél bátrabban és hangosabban zendített rá:
Tavaszi szél vizet áraszt virágom, virágom.
Minden madár társat választ virágom,virágom.
Hát én immár kit válasszak virágom, virágom....

- Brr, micsoda rémes idő van ebben az országban, hát mégis hogy lehet ez, Tibor?! - lépett be méltatlankodva az előszobába Juszti néni.
-Későn szóltál, hogy jössz, Jusztina, már nem tudtam tenni semmit – válaszolta a férfi, és becsukta az ajtót a nővére után. De hiába lépett azonnal a nő mögé, már nem tudta lesegíteni a kabátját: az nagy lendülettel vetette le, a hosszú kabát alja faltól-falig nagy félkörívet röpült körülötte. - Tegnap még szép idő volt. Isten tudta, hogy jössz.
- Nagyon vicces vagy... Na mire vársz, ölelj meg, te... kis pisis – mordult a nő a férfira, miután felakasztotta a kabátját.
- Már nem vagyok pisis – horkant fel a férfi, de azért szót fogadott.
- De még lehetsz – vágott vissza a nő, és kacaja megtöltötte az előszobát. Az öccse által alátolt székre ülve megszabadult csizmáitól, és a nappali felé vonult. - Különben is, még élénken él az emlékezetemben az elázott pelenkás üleped hagyta paca a hatodikos rajzvázlat füzetemen....

- Na, ez kész – mondta Hajna, és megfordította a nagy képkeretet. Feltérdelt, és előre hajolva a szőnyeg széléhez, a másik két keret mellé tolta.
A Robitól kapott fotók három egyforma, fehér keretben voltak, és Hajna úgy találta, hogy a fekete-fehér-rózsaszín képek nagyon jól mutatnak benne. Az elmúlt háromnegyed órát a fotók keretbe illesztésével töltötte, habár többnyire a pici talpak, ujjak és arcocska simogatásával ment el az idő. Hajna körülnézett. Egy fal volt csak a nappaliban, ahol még elég hely volt a három képnek. A kanapé fölött, a tetkós falszakaszon, a festés alatt éppen jó helye lesz Lottinak - gondolta. Egy kicsit persze meg kell mozgatni a bútorokat, de az hamar megvan. Majd Toni segít... de hol van Toni?

A nehéz, bordó függöny túloldaláról halk neszezés hallatszott. Hajna komótosan bújt vissza a nadrágjába, majd a csizmáiba. Egy szusszanásra még le is ült a sarokban álló székre, nézte a függöny, majd a halványzöld falat. Minden ugyanolyan volt, mint régen, és mégis olyan idegennek tűnt. Nagyot sóhajtva felállt, félrehúzta a függönyt, és kilépett.
- Gyere Hajna, ülj le ide - mutatott az asztal melletti székre a fehérköpenyes férfi.
Hajna visszalépett a függönyön túlra, levette a fogasról a táskáját és a kabátját, majd az asztal mellé lépett, és leült. Az ölében szorongatta a holmijait, és a férfit bámulta, míg az a számítógépbe írt valamit. A vékony, aranyszínű szemüvegkeret és a fehér köpeny igazán tekintélyt parancsoló volt, és Hajna azon morfondírozott, hogy vajon illik-e ezt ki is mondani.
- Örülök, hogy eljöttél végre - szólalt meg az asztalra könyökölve férfi, mikor befejezte a gépelést. Hajna elmosolyodott.
- Bocs, hogy csak most. Tudom, már régóta kellett volna.
- Semmi gond, valahol érthető... Mint mondtam az előbb, minden rendben van, szépen meggyógyultál. Van esetleg valami, amit szeretnél kérdezni? Gondolom, azóta nem nagyon beszéltél senkivel erről.
- Jól gondolod - mondta Hajna. Próbálta állni a férfi tekintetét, de elég nehéz volt. - Figyelj, Robi... köszönöm, hogy nem tolsz le semmiért. De beszélni nem szeretnék. Tovább kéne már lépnem.
A férfi bólintott.
- Ez helyes, hiszen eltelt már két év. De ha agyonhallgatod az életednek ezt a részét, az hosszú távon nagyon rossz lehet. Gondold meg. Vagyunk páran, akiket bármikor felhívhatsz, ugye tudod?
Hajna megpróbált könnyed és vicces lenni.
- No mi van, a nőgyógyászat mellé pszichiátriát is nyitsz? - kérdezte.
- Ezt nem... vagyis nem CSAK orvosként mondom, hanem barátként. Tényleg, Hajna, fontold meg.

A kellemes meleg víz sisteregve folyt az apró zuhanyfejből, majd szörcsögve távozott a lefolyóban. A vékony, szőke nő egyik keze meg-megemelte Hajna haját, ahogy igyekezett gyorsan bevizezni az egészet. Aztán elzárta a csapot, és ujjaival meglazította Hajna vizes haját. Flakon szuszogott, és a jéghideg sampon érkezése kinyitotta Hajna szemeit.
- Anett, ez nagyon hideg! - nyögött fel.
- Juj, ne hari, sietek, sietek - mondta nevetve a fodrász, és gyors mozdulatokkal felhabosította-megmelegítette a hideg meglepetést.
Hajna behunyta szemeit, hogy átadja magát a kellemes masszírozó mozdulatoknak, de nem sikerült: gondolatok cikáztak a fejében össze-vissza. Határidők, tennivalók és ötletek közé masírozott be egy délelőtti telefonbeszélgetés emléke. Az anyja hívta, mert ifjabb Lajosék kisbabája megszületett, és azt találta ki, hogy ad nekik a babaruhákból. Persze vita lett belőle, mert már erről egyszer volt szó, és Hajna nem értette, miért kell ezt most megint felhozni: adja oda, amit gondol, aztán kész. Az anyja magyarázkodott, ő meg végül rávágta a telefont.

A hatalmas, öreg faajtó nagy dörrenéssel csapódott be. Hajna sietve a lábtörlőhöz lépdelt, és vad topogásba kezdett rajta. Változó ritmussal és erősséggel igyekezett megszabadulni a csizmájára tapadt hótól és a talpán megmaradt apró kavicsoktól, közben pedig feszülten egyensúlyozott a szokatlanul magas sarkakon, kezében táskával és egy nagy, csomagokkal teli szatyorral. Amikor már nem látott több havat a csizmája orrán, elindult a lépcsőház felé. Szapora léptekkel sietett fel az első emeletre, és a bal oldali folyosón végighaladva az utolsó előtti, fehér ajtónál megállt. Nagy levegőt vett, majd kifújta, és megnyomta a csengőt. Kis motoszkálás hallatszott odabentről, kulcs fordult a zárban, és az ajtó nagy lendülettel kinyílt. Egy magas, sovány, hatvanasforma férfi állt előtte. Megemelte fejét, és felvont szemöldökei alól szűkre húzott szemeivel pillantott le. Hajna meg mert volna esküdni rá, hogy belelát az orrába.
- Mi tetszik? - kérdezte a férfi unott hangon.
- Ööö... Jó napot kívánok - mondta Hajna, és még mindig a férfi orrát nézte. Nagy volt, de keskeny és egyenes. - Elnézést kérek, hogy így, a két ünnep között...
- Nem nézem el - vágott a szavába a férfi. Fejét kissé lejjebb eresztette, és úgy méregette a csomagokkal teli szatyrot. - És nem veszek semmit.
Hajna sóhajtott. Úgy érezte, vesztésre áll. Nagy levegőt vett, és eldöntötte: itt ma ő fog nyerni.
- Nem is azért vagyok itt, hogy bármit is eladjak, Uram. Csupán szeretném tájékoztatni néhány kedvező lehetőségről.
- Lehetőségről? - kérdezte a férfi, és mellkasán keresztbe fonta karjait. - Miféle lehetőségről?

Rövid kis cérnaszál állt ki a paplanhuzat varrásából. Épp csak annyira volt hosszú, hogy zavaró legyen, és annyira rövid, hogy puszta kézzel ne lehessen csak úgy megragadni és leszakítani. Hajna elmélyülten babrálta mégis, minden idegszála erre a kis darab cérnára összpontosult. Percek teltek el így, közben a hifiben a CD is lejárt, és a zene helyébe zuhanó csönd kicsit nehezebbé tette a levegővételt is. Hajna akkora levegőt vett, amekkorát csak bírt, és a mellette fekvő férfira nézett. Ugyanúgy feküdt, mint amikor Hajna elkezdte a cérnaszálat babrálni, de most már rajta volt a szemüvege. Fürkészőn nézett Hajnára, aki igyekezett állni a tekintetét.
- Nem válaszolsz? - kérdezte a férfi.
- Mire? - kérdezett vissza Hajna.
- Feltettem egy kérdést. És választ várok. Vagyis már nem várok, vártam eleget, válaszolj most, kérlek.
Hajna csak nézett rá. A félhomályban a férfi pupillái tágak voltak, bár talán nem is a félhomály miatt. A tekintetében egyszerre volt meglepettség és számonkérés, de mégis a legtöbb a szeretés volt. Hajna kezdte nyomorultul érezni magát.
- Nem - mondta. Fakónak hallotta a saját hangját, és aggódni kezdett, hogy talán nem volt meggyőző. Lehajtotta picit a fejét, és megint a cérnát kezdte babrálni. A férfi Hajna álla alá nyúlt, picit megemelte, tekintetük újra találkozott.
- Biztos? - kérdezte. - Nyugodtan megmondhatod, ha igen.
- De nem!
- Jó - mondta a férfi, és megsimogatta a nő arcát. - De arra szeretnélek kérni, hogy ha esetleg a jövőben úgy alakul, ne csináld, inkább szólj.
Hajna úgy érezte magát, mint egy kislány, akit rajtakaptak a vad rúzsozás közben.
- De ez nem olyan nagy dolog... - mondta. – És nem is a te hibád. Ez csak most így jött ki.
- De én akkor is tudni szeretnék róla. Nem azért vagyok veled, nem azért vagy itt, hogy eljátszd azt, ami nincs.

A vonat lassított, ahogy kiért az alagútból. A hegyoldalban haladt tovább, csodás mozgó panorámát mutatva a szerelvény jobb oldalán ülőknek. Hajna elégedetten nyugtázta, hogy a jó oldalra ült felszálláskor, és örült, hogy olyan vonatot fogott ki, aminek az egész oldala ablak. Mosolyogva nézte a völgy és a szemben lévő hegyoldal házait, és az apró felhő árnyékát a faluszéli erdő lombjain. A vonat kijelzőjén 2025. szeptember 23-a volt, Hajna el is határozta, hogy szólni fog a barátainak, hogy a maják jóslata a 2012-es világvégéről mégis sántít, nemcsak 2 évig élünk még a Földön. Az órájára pillantott: néhány percen belül le kell szállnia, de a környék így, vonatból egyáltalán nem tűnt ismerősnek. Ekkor szólalt meg a hangosbemondó, és Hajna már kezdett is szedelőzködni.
A vonatról leszállva bizonytalanul nézett körbe, elengedte a nála határozottabb leszállókat, de nem indult semerre. A vonat ajtói pár figyelmeztető sípolás után becsukódtak, és a szerelvény halkan suhant tovább. Hajna előkotorta táskájából a telefonját, de nem volt nem fogadott hívása.
- Akkor biztos úton vannak – mondta halkan magának. Észrevette, hogy az apró állomásépület ajtajában álldogáló forgalmista őt bámulja, nyilván nem tudta mire vélni, hogy még mindig a középső peronon toporog. Hajna lassú léptekkel elindult az átjáró irányába, átkelt a síneken, és az állomásépületet megkerülve az utcafronti bejárathoz sétált. Az óráját nézte, már nyolc perce leszállt, és Edináék még sehol. Türelemre intette magát, és az épület falán elhelyezett Falusi Hírmondó tábláját kezdte olvasgatni. Volt hír óvodabővítésről, iskolai rendezvényről, voltak gyászjelentések, és születési hírek is. Már majdnem végére ért az olvasnivalónak, mikor egy autó dudált, épp mögötte. Ijedten megpördült, de amint megpillantotta a nagy sötétzöld terepjárót, elmosolyodott. Odasietett, kinyitotta a vezetőoldali ajtót, és beült.

Hajna nagyot sóhajtott, és letette a papírokat az asztalra. A poharáért nyúlt, és ahogy megfogta, hüvelykujjával egy kört rajzolt a vékony üvegen lecsapódott párába. Lassan emelte a szájához, belekortyolt egy aprót, visszatette a poharat az asztalra, és felnézett a vele szemben ülő férfira.
- És?
- Na, mit gondolsz? - kérdezett vissza a férfi. Ideges volt, a lába járt az asztal alatt, és míg Hajna olvasott, idegesen kortyolgatott a poharából.
- Azt, hogy most fel kell tennem néhány kínos kérdést. Lehet?
A férfi beletúrt a hajába, majd az asztalra könyökölt, az állait alátámasztotta, és némán bólintott párszor.
- Ezt rólad írták?
- Igen.
- Igaz?
- Nem! - vágta rá a férfi.
- Oké, ez meggyőzően gyors válasz volt. Ha nem igaz, ne törődj vele.
- De ez fent van az interneten...
- És? - kérdezte Hajna. - Nincs odaírva a neved, ember meg nem mondja, hogy ez kiről szól. Te tudod, meg most már én is. Aztán ennyi.
- Ennyi?
Hajna hátradőlt. A férfi szemébe nézett, meglepte a kétségbeesettsége.
- Ha nem igaz, ami benne van, akkor ennyi.
- De most mit csináljak?

A tányérok zajosan csörömpöltek, ahogy Hajna a mosogatóba pakolta őket. Azután visszament az asztalhoz az üres tálért, és mosolyogva nézett a szekrényből poharakat előszedő keresztanyjára. Toni ekkor ért oda, elvette tőle a poharakat, az asztalra tette őket, és megölelte az idős nőt.
- Zsüszten, finomat főztél nagyon.
- Egészségedre, Antoine.
- Kimegyünk a kertbe? - kérdezte Hajna, és egy tálcára tette a három poharat.
- Persze - felelte az idős nő. - Hozd a poharakat, Antoine, te hozod a bort, én meg a dugóhúzót.
A kert legnagyobb fájának árnyékában állt egy kerek asztalka, üveglapja alatt nap-mintájú mozaik volt. Hajna letette rá a tálcát, Juszti néni átadta a dugóhúzót Toni-nak, aki kibontotta a bort, és megtöltötte a poharakat. Egyet a mostohaanyjának adott, egyet Hajnának, egyet pedig kézbe vett, és leült.
- Zsüszten, ez a piros bor nem illik a lecsó után - mondta. - Ha nem titkolóztál volna, hogy mit főzöl, akkor hoztam volna másik félét.
- Jólesik ez is, együtt vagyunk és beszélgetünk, ez a lényeg - válaszolta Juszti néni, miközben megigazította a szék párnáját maga mögött, és hátradőlt. - Hogy megy a galéria?

A kosár már negyedórája megtelt mindenféle zöldségekkel, most pedig a gyümölcsök kerültek a tetejükre. Hajna szinte percenként rakta a bal karjáról a jobb karjára és vissza, de egyre nehezebb volt, és egyre gyorsabban fáradt, hiába volt széles a kosár fonott füle.
- Juszti néni, elég lesz már - kiáltott oda keresztanyjának, de az, mintha meg se hallotta volna, tovább alkudozott a gombákkal megrakott asztal túloldalán álló férfival. Hajna mosolyogva ingatta a fejét, végül feladta a küzdelmet: letette a kosarat a lábai mellé a földre. Két alma menekülőre fogta, de hamar felszedte őket. Ahogy felegyenesedett, a gombaárus asztala felé nézett, de keresztanyja már nem volt ott. Egy szőke nő állt ott egy aprócska fiúval, akinek egy plüssbéka lógott fejjel lefelé a kezében. Míg a nő az árussal egyezkedett, a fiúcska a békát lóbálta: először jól megpörgette a levegőben, hogy majd' elszállt, utána pedig a lábánál fogva lógatva suta köröket rajzolt a béka fejével a porba. Hajna jót derült a kis műsoron, feszült figyelemmel várta, mi történik. A fiúcska felnézett rá. Hajna rámosolygott, ő pedig megemelte az immár szürke fejű békát, és szorosan megölelte. Félszeg mosolykezdemény jelent meg az arcán, amikor Hajna leguggolt a megpakolt kosár mellé, és mutatóujjával közelebb hívta a fiúcskát.

Zubogó víz és neszezés, néha kicsi csengő hangokkal. Nem csengés, inkább... mint a porcelánok összekoccanása. Hajna a hátára fordult, résnyire kinyitotta a szemeit. Félhomálynál is sötétebb volt. Körülnézett, majd felült. A padlón volt, a hosszú rojtú szőnyegen. Lefejtette magáról a plédet, és megigazította a haját. Felállt, összehajtotta a takarót, és a székre tette. A résnyire nyitva hagyott ajtón át beszűrődő fény épp odavilágított az íróasztalon heverő táskára, és mellette a gyűrött zsebkendőre. Megfogta, még nyirkos volt. Az arcához emelte, beszívta az illatát. Volt valami különleges mindig is a könnyes, Juszti néni-féle zsebkendőkben: a zsebkendő illata és a sós könnyek összekeveredve - ez volt mindig a vigasz illata. Most is ezt az illatot érezte, de a vigasz, az nem volt meg. Szétterítette a tenyerén, és úgy tartotta, hogy a keskeny fénysugár a hímzett, lila J betűre essen. Másik keze ujjaival végigsimította a betű vonalát, és az ajtó felé indult. Ahogy kinyitotta, beáradt a fény a folyosóról, hunyorítania kellett, de pár pillanat múlva már be is lépett a konyhába. A keresztanyja a tűzhelynél állt, érkezésének zajára megfordult. Már a csizmalevételkor is megcsodálta Hajna a ruházatát: visszafogott volt és elegáns, de nem a rideg kiskosztümös fajtából. A szoknya-blúz-mellény/kardigán összeállításokat szokta meg tőle, mindenből a legszebbet és legpuhábbat. Most viszont volt rajta egy kötény is.

Már csak két kartondoboz volt hátra. Hajna az elmúlt negyven percet azzal töltötte, hogy a gardrób felső polcáról egyesével leszedegette a kartondobozokat, cipős dobozokat, és átnézte mindegyik tartalmát. Nem gondolta, hogy ilyen sok dolgot megtartott a régi időkből. Talált iskolaújságokat még az általánosból, kidolgozott történelem érettségi tételeket, és három levelet a messze élő unokabátyjától. Ez utóbbiak voltak csak azok, amiket végigolvasott. Mosolyogva tette külön a leveleket: úgy döntött, hogy új helyük az íróasztal felső fiókjában lesz. Kinyitotta az utolsó előtti dobozt. Az első sárga bőrbakancsa volt eredetileg benne. Öt telet gyalogolt benne végig, megvarrhatatlanul széttaposta, és fájó szívvel vált meg tőle. A dobozát viszont megtartotta, mert nagy volt: belefértek az A4-es méretűnél nagyobb papírok is. Néhány spirálfüzetet és papírmappát megemelt, és elmosolyodott. Déja vu-je volt: tudta, hogy egy virágmintás borítójú füzet alatt lesz, amit keresett. Türelmetlensége tovaszállt, komótosan szedegette ki szinte egyesével a dobozból a régi dolgokat, míg a virágmintás borítójú füzethez ért. Egy pillanatra végigsimította ujjaival az elhalványult feliratot rajta: Szeleczky Hajna IV.C

A nő a tévében épp csalódottan vette tudomásul, hogy a férfinak el kell utaznia. A vonat messze robogott, ő pedig szomorúan énekelt az indiai naplementében, de pár pillanattal később már látszott, hogy a férfi bizony inkább a nő húgával tervezi a jövőjét.

- Atyaég - sóhajtott fel Hajna. Megfogta a távirányítót és kikapcsolta a tévét.

Ez a hétvége is eltelt. Beállította az ébresztést a telefonján, és a konyhába ment. Nem szeretett itt lenni, szinte sosem evett az asztalnál. Mikor ideköltözött, szép terítőt tett rá, és alátéteket is. Aztán egy hónap alatt rájött, hogy a fényes terítő nem kell: úgysem ül asztalhoz itt egyedül, és még a por is jobban meglátszik rajta. Most is csak pár újság hevert ott, meg a telefontöltő. Letett mellé egy nagy poharat, jeget tett bele, és ásványvizet öntött rá. A pohárral kezében visszatért a nappaliba, és az íróasztalhoz ült. Bekapcsolta a számítógépet. Kortyolt néhányat, míg a gép zümmögve a szolgálatába állt. Böngészőt nyitott, átfutotta a nap történéseit, na nem mintha a vasárnap bővelkedett volna eget rengető újdonságokban. Ez egy ilyen hétvége volt, gondolta. Már bánta, hogy nem fogadta el a vidéki barátok meghívását, talán jó lett volna kicsit elszakadni ETTŐL. Körülnézett a szobában, amit meglehetősen eklektikusan rendezett be. A négy falból három halvány orgonalila volt, a negyedik mély, sötét lila, rajta alig láthatóan ceruzával előrajzolt motívumok. Kéne festeni is – gondolta. Már két hét is eltelt, azóta hogy felrajzolta a hosszú keresgélés után megtalált motívumokat. Már csak ki kellene húzni a három fal halványlila színével. Oda volt készítve már minden: ecset, festék, rongy, gumikesztyűk.

- Na, Hajna, emeld meg azt az óriási segged – mondta hangosan.